Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy rock-történelmi pillanathoz érkeztünk a mai napon, ugyanis ma jelenik meg hivatalosan a Soundgarden visszatérő nagylemeze, a King Animal.
A maguk fénykorában még nem igazán ismerhettem a zenekart, mivel az utolsó kiadott lemezüknél 7 éves voltam, és a banda feloszlásánál is csupán 9.
Viszont a tagok zeneiségével időközben részletesen megismerkedtem, különösen kettőével: az egyik Matt Cameron dobos, aki a szétválást követően egyből a Pearl Jam-ben találta magát, ahol azóta is rendíthetetlenül püföli a bőröket. A másik pedig Chris Cornell énekes-gitáros, aki az Audioslave-ben tevékenykedett 2001 és 2007 között.
Na, de most a művészurak ismét egymásra találtak, és reunion szempontból úgy örültem az új, visszatérő lemezüknek, mint az Alice In Chains 2009-es Black Gives Way To Blue-jának, ha már a nagy seattle-i visszatérő grunge bandáknál járunk.
A nagyérdeművel már kicsit korábban megismertetett beharangozó dal, a Been Away Too Long kissé megosztotta a rajongókat, köztük engem is. Volt is nagy hacacáré, amikor kiposztoltam a Facebook-ra, azzal a véleménnyel, hogy ilyen riffeket bármelyik önjelölt borsodi rocksztár képes írni 2 liter Auchan-os Bástya bor után, de aki érti a zenét, és ért engem, az jól tudja, hogy semmiféleképpen sem a csapat tehetségét akartam kritizálni, és aztán hozzá is tettem, hogy ez a dal úgy van rendben, ahogy van.
És ezen a nyitódalon túllépve már nincs is menekvés, mert jönnek a nagyszerű bontások, és a rengeteg matek. Már a második Non-State Actor olyan riffeket sorakoztat fel, amelyeket 160 liter Bástya után sem tudnék írni… Bár hozzáteszem, hogy ennek a dalnak is egy kicsit „írjunk még egy slágert, erős refrénnel” szaga van.
A By Crooked Steps-nél érezhető, hogy itt már elkezdik átvenni az érzetek az irányítást: van matek is, de mégis a szám sajátos vontatottsága teszi egyedivé a hangulatot.
És nálam az A Thousand Days Before-nál indul el igazán, és száll el az egész lemez. Gyönyörűségesen szép bontástól hullámzik az egész dal, amelyet egészen a tetőpontig megtartanak, majd egy belassított dobbal hagyják szétrobbanni az egész érzelemcsomagot. Persze ehhez is nélkülözhetetlen Cornell hangulat-ittas vokál témája.
A Blood On The Valley Floor-t ismét a grunge-ot jól jellemző vontatottság uralja, már-már stoner-ba hajló forgásokkal és apró matekkal.
Téli tájképet idéz számomra a Bones Of Birds melankóliája: amikor állsz egy szétrohadt vonatállomáson, ahol mindent betakar a hó, s közben a szemeidet legelteted a körülötted károgó dögvarjakon.
A mindent vivő személyes kedvencem pedig a Taree, amely egy viszonylag visszafogottabb szerzemény, mégis dinamikus refrénnel, amelyből a második után egy olyan riffet csavarnak bele, amelytől elszáll az agyam. Az érzelmek mellett az agy is dominálhatott a megírásánál, mivel szerkezetileg nagyon össze van rakva a szám.
Az Attrition-ről azt olvastam egy kommentelőtől a Lángolón, hogy olyan, mintha a Vitalogy-kori Pearl Jam írta volna. Szerintem nagyon igaza van. Kicsit a Last Exit-re vagy éppen a Tremor Christ-ra emlékeztet.
És aki ismeri ezt a fajta Vitalogy-s elmeháborodott hangulatot, az tudja, hogy ezután muszáj egy kicsit visszavenni a tempóból, és akusztikus gitárokra váltani, amit a Black Saturday meg is hoz.
A Halfway There ugyanezen az úton megy tovább, és esélyes, hogy a lemez egyik legjobb track-je. Az első refrén után van egy olyan gitár téma, amely sajnos többször már nem tér vissza a dalban, de az a 10 másodperc garantálja a vigyorgással egybekötött libabőrt.
A Worse Dreams-szel ismét visszatérünk a seattle-i hangzásokhoz, újra diszharmónikussá téve eddigi alakuló hangulatunkat.
Az Eyelid’s Mouth tovább húzza lefelé az ívet egyenesen a záró, teljes bizonytalanságot árasztó Rowing-ig, amely a stílushoz igazodva teljesen hitelesen fejezi be ezt a nagyszerű lemezt.
Véleményt egy hallgatás után semmiféleképpen sem szabad alkotni, mert hangulat kell hozzá, és idő.
Welcome back, Guys!
Szólj hozzá!
Címkék: reunion soundgarden king animal taree
Elég rég napizenéltünk, így itt az ideje újabb vizekre evezni. Már csak azért is, mert múltkor egy jó kis hazai stoner bandára bukkantam. Történt ugyanis, hogy egy remek kis szülinapi buliban kortyolgattuk a nedűt, amikor is valaki berittyentette az alábbi bandát a YouTube-on, és én konkrétan sokkot kaptam!
Másnap egyből az volt az első, hogy rákerestem a zenekarra a ’neten, és meg is találtam a honlapjukat (amit valami miatt most éppen nem tudok ide becsatolni, de lehet, hogy csak nálam van a hiba, így aztán akit érdekel, annak www.themightymanlifter.hu), ahol nagy örömömre le is lehetett tölteni az „egyes”, „kettes”, „hármas”, „négyes”, „ötös” című dalaikat tartalmazó EP-jüket.
Szóval jöjjön az egyik személyes kedvencem, az „ötös”, ami csak azér’ jó, mer’ jó.
Mostanában megint rámentem a Behemot-ra, mert elementáris, brutális és egyben dúdolható tánczene, kellemes a fülnek, hasznos az agynak, egyből elindítja a bólogatással egybekötött vigyorgást, meg amúgy is, az egyre zordabb időben kell az adrenalin és az unikum. Lengyelek a srácok, tehát alapból a barátaink, de ha ez kevés lenne, akkor az. Mivel a vallás a hobbim, itt is felkutattam a vallásos töltetet, mert biztos van, persze, ugyanis a koncerteken a frontember Adam „Nergal” Darski előszeretettel tépkedi szét a bibliát, amit a hazugságok könyveként emleget és az katolikus egyházat is osztja rendesen, mert szerinte. Szerintem mivel ez is művészet nyugodtan tépkedhet, sőt, de ott is vannak, akik, aki egy büdös lengyel agyhalott, valami szektaellenes hülyegyerek, feljelentette egy ilyen mutatványért, az ügye már a lengyel Legfelsőbb Bíróságnál tart és akár két évre is lecsukhatják, mert a könyv, az könyv és nem papír. Komolyan beszarok ezeken az álszent faszkalapokon, mi ez, ha nem, de művészi önkifejezés, főleg egy olyan helyen, ahova önként mennek az emberek és még fizetnek is érte, pedig drága ott a sör. Egyébként a Nergal mester szerény és kemény gyerek, két éve legyűrte a leukémiát, abszolút kultikus figura az extrém metál világában, de ami a legviccesebb elképesztően népszerű a lengyel nép körében is, ha lehet azt mondani már-már celeb vagy mi. Újságok címlapján vigyorog, rádiók, tévék állandó vendége és tavaly ő volt a lengyel Voice-ban az egyik mester, ami lássuk be, nem kicsit, de szürreális. Akkor, hagy szóljon a katolikus barátaimnak a kedvenc Behemot számom, aminek a klipje is zseniális, mert jó. Ez a kis filmecske meg csak erős idegzetűeknek, vagyis nekem ajánlott!
1 komment
Címkék: lengyel vallás biblia extreme katolikus napi zene voice nergal inner sanctum behemot
Ötvenéves James Bond, a mozifilmek elegáns, humoros, de nem vicces, keményöklű brit titkos ügynöke, a gyilkoló- és baszógép, aki felrázva, nem keverve, de issza.
Ötven év, hat színész, huszonhárom film és huszonháromszor megmentett világ.
„A világuralom, a régi szép álom. Az elmegyógyintézetek tele vannak Napóleonokkal és Istenekkel.”
Mivel James Bond filmet minden tíz évnél idősebb már látott, de van aki nem, ezért nagy valószínűséggel mindenkinek az a kedvenc 007-ese, akit először látott vagy nem. Persze nem lennék én, pedig de, én az izmos-szőröst láttam először, pedig nekem az egyetlen Bondom, aki, az Roger Moore, a fanyar humorú, de vicces mozgáskultúrájú macsó, aki kedélyes és stílusos, meg angyal és persze minden lében kanál. Az összes többi Bond kutyaütő és nem Láng József a magyar hangja: „Van egy kínai mondás, és így szól: „Ha bosszúra készülsz, előtte áss két sírt!””
Egyébként annyira elragadott a Bond láz, hogy nem nézem meg az újabb, szarrá dicsért új mozit a Skyfall -t, mert szerintem szar, meg amúgy is megvettem bagóért a teszkóban minap az összes Roger Moore-os Bondot, mind a 007-et, de ezeket se nézem meg mert nincs időm, meg láttam.
Mindig csak addig, amíg lehet és azután is, folyamatosan, de az az igazság, hogy ha nem, de most már szinte biztos, hogy kezdek megkattanni, mert normális nem vagyok. Kívülről figyelem magam, pedig belül vagyok, alattam a talpam, felettem a józanész, nem érdekel semmi, pedig öntöm magamba az információt, folyamatosan zenét hallgatok, de napi szintem mindig csak egy számot, néha kettőt vagy hármat, de zenét, állandóan éhes vagyok, pedig nem eszem, újra akarok edzeni, de képtelen vagyok újra kezdeni, mert minek, meg ami még van, de most nem. Szomorú vagyok, fekete, mint az özvegy, depresszíven vicces, gúnyosan köcsög, kibírhatatlan és mégsem.
A szakadékom mostanság a Paradise Lost és egyszerűen nem tudok kikecmeregni belőle…
Íme az aktuális kedvencem, amihez készítettek a szintén fekete gatyások két elképesztően jó fan videót (1.,2.), de ami mindent visz az ez.
Ne én megyek és ott jó lesz!
Be kell, hogy valljam: szeretem a Quimbyt! Hogy miért, abba inkább most nem mennék bele, hiszen az megérdemelne egy külön posztot.
Emellett természetesen imádom a metál zenét is, és amikor a kettő találkozik, vagyis pontosabban fogalmazva egy keményebb rock 'n roll banda feldolgozza, valamint átdolgozza az éppen aktuális slágereket, akkor külön örömmel és élvezettel ugrom fel a YouTube-ra, hogy utána nézzek, ki mit is alkotott.
Ez történt most is, és az általam már régóta favorizált Salvus zenekar turbósította fel a Most múlik pontosan című klasszikust!
Az eredmény: négy és fél percen át tartó garantált libabőr!
1 komment
Címkék: quimby salvus most múlik pontosan