Elképesztő hangi adottságaim miatt a kedvenc karaoke számom az U96 - Das Boot-ja, és a militarista attitűd miatt ezért reggel a terepszínű kabátomban akartam felvenni, de nem találtam meg.
Szólj hozzá!
Címkék: das boot terepszínű napi elmélet
Valamikor az 1980-as évek elején a pancsolt vodkás bűzzel átitatott sajószentpéteri Pinceklub büféjéhez somfordál egy fickó, majd szó nélkül elemel egy szendvicset onnan.
Fater: - Maga meg mit csinál? Azok nem csak úgy ingyen vannak!
- De hát én vagyok a Komár László!
Fater: - És ki a faszomat érdekli, hogy maga kicsoda?! Ez akkor is egy büfé!
(...)
Dobozba került a lakkcipő. Oda a rock 'n roll...
Nyugodj Békében, Laci!
Kurva anyád: Rossz méret
Hogy miért nem baszod meg: Nincs derékszög
Az isten bassza meg: Nehezen hozzáférhető munkaterület
Hogyishívják: Szerszám vagy anyag pontos megnevezése
Verjem a faszom az egészbe: Kivitelezés közbeni komplikáció
Tiszta szopás: Segédmunkás által kivitelezett szakipari tevékenység
Hideg van, felvennék egy kabátot: Hozzon valaki egy pálinkát
Izzad a picsám: Egy sör jól esne
Menjünk a picsába: Mára befejeztük
Volt szerencsém megjelenni a hétvégi Hangfoglalás szombati napján, amely részemről elég jó kis mókára sikeredett.
És volt Subscribe dalpremier is, amelyet Bálint telefonjáról csapattak le a nagyérdeműnek!
Tegnap délután persze már hivatalosan is felkerült az internetre, így aztán lehet fejtegetni, hogy akkor ez most jó-e vagy de, vagy mégsem, és szar!
Mindenesetre magyar dalszöveg, "mert a majomházban a banán a maki unió!"
Ha az ember öregszik, akkor már nem fiatal.
Napok óta ez a szám tart életben, olyan kibaszott fáradt vagyok, hogy azt el sem lehet mondani.
Keep it up! Keep it metal! Keep it real!
Elferdítve a dimenziókat, újragondolva az időt, átszabva a teret újrateremtem a blogot, mielőtt egy fekete lyuk beszippantja vagy szupernova lesz. Nekem a nosztalgia olyan, mint hat unikum és hat sör, ami mindig jólesik, akárcsak Adamonak, ha nem. Mivel ősmagyar nemzeti faszagyerek vagyok, aki dudrán lakik, ezért szeretem a zenét, ha magyar és nem szar, veszek is egy bomberdzsekit akciósan és karmolok, harapok, harcolni akarok!
Személy szerint kimondottan szeretek nosztalgiázni, persze csak a jó dolgokról, mert idővel valahogy csupán ezek töltik ki az alapjaiban amúgy is szűkülő tudatomat.
A zenét esetemben, és úgy általában a blogunkkal kapcsolatosan már felesleges lenne ikszedik alkalommal is definiálnom, bár tény, hogy egy-egy régebbi klasszikus újbóli felbukkanása olyan érzet- és hangulatcsomagokat képes kibontani bennem, amelyek egyrészt visszarepítenek gyerekkoromba, másrészt pedig az érzelmek hatására tollat, pontosabban klaviatúrát ragadok, csakis a megosztás örömének mihez tartása végett.
Emlékszem, amikor 2000-ben mindenki a Mission Impossible II. nagy sikereitől volt elájulva – bár teszem hozzá: a filmet akkor és azóta sem láttam –, én csak annyit tudtam az egészről, hogy a Metallica is közreműködött a film zenei albumán az I disappear című dallal, amit akkortájt talán egyszer láttam a tv-ben, valamelyik csatornán, de sehonnan sem tudtam beszerezni.
A mai napig itt van előttem az a pillanat is, amikor az iskolával szembeni kazettás boltban állok – amelyet a mi drága Vass Lajosunk üzemeltetett –, de még annyi pénzem sem volt, hogy lemásoltassam a kazettát – amely szolgáltatás már akkor is feketén működött –, a már említett dal megszerzésének reményében.
A mai világban az Internet, és azon belül a YouTube segítségével már bármit felkutathatsz, és így történt ez a minap is, amikor szintén a 2000-es években nagy slágernek számító Chocolate Starfish And The Hot Dog Flavored Water című Limp Bizkit lemezre bukkantam.
Tudni kell, hogy ez is ritkaságnak számító dolog volt kispöcs általános sulisként, és persze, hogy csak az egyik lány osztálytársamnak volt meg egy ronggyá hallgatott TDK kazettán. Tipikus „ez a lemez megvolt kazettán” kategória! Szóval mindig Tőle kértem kölcsön, és pörgött is folyamatosan az akkori Sony Walkman-emben, amit Anyukáméktól kaptam, de tudom, hogy 5 ezer forintba került, és emellett mindig Nagymamám vett nekem hozzá szénfekete Mars márkájú ceruzaelemeket a helyi old-school Penny Market-ben.
És természetesen az öltözködésemre is hatással volt a Puha Süti. Volt egy Bizkit pólóm, amin Fred Durst diszkréten mutatta a középső ujját, amely az akkori biosztanáromnál, Zolinál - akivel azóta persze nagyon jó barátságot ápolok - eléggé kiverte a biztosítékot. De kaptam Viditől is a stílushoz köthető Echo márkájú kulcstartót és baseball satyit is. És volt pirosfűzős deszkás cipőm is, amire azt mondták a helyi okosok, hogy a rockerek meg fognak érte verni, mert már akkor is abban jártam Tankcsapda koncertekre, de persze mindig leparkoltam Cseresznye mellett a keverőpultnál - ott hátha nem püfölnek meg -, aki mindig onnan hallgatta végig az általa favorizált előzenekarok előadásait.
Ezen emlékek felbukkanásának hatására egy gyors link segítségével már posztoltam is a volt osztálytársnő Facebook-jára az albumot, elindítva egy kis mosolygós, nosztalgiázós beszélgetést, miközben hallgattuk Fred papa üvöltős rappelését, és Wes Borland súlyos riffjeit, akinek nem mellesleg szintén február 7-én van a szülinapja, akárcsak nekem.
Nem is lacafacázok, bepirítom Nektek az egész albumot, és hallgassátok velem együtt!
1 komment
Címkék: nosztalgia kazetta napi zene limp bizkit