Személy szerint kimondottan szeretek nosztalgiázni, persze csak a jó dolgokról, mert idővel valahogy csupán ezek töltik ki az alapjaiban amúgy is szűkülő tudatomat.
A zenét esetemben, és úgy általában a blogunkkal kapcsolatosan már felesleges lenne ikszedik alkalommal is definiálnom, bár tény, hogy egy-egy régebbi klasszikus újbóli felbukkanása olyan érzet- és hangulatcsomagokat képes kibontani bennem, amelyek egyrészt visszarepítenek gyerekkoromba, másrészt pedig az érzelmek hatására tollat, pontosabban klaviatúrát ragadok, csakis a megosztás örömének mihez tartása végett.
Emlékszem, amikor 2000-ben mindenki a Mission Impossible II. nagy sikereitől volt elájulva – bár teszem hozzá: a filmet akkor és azóta sem láttam –, én csak annyit tudtam az egészről, hogy a Metallica is közreműködött a film zenei albumán az I disappear című dallal, amit akkortájt talán egyszer láttam a tv-ben, valamelyik csatornán, de sehonnan sem tudtam beszerezni.
A mai napig itt van előttem az a pillanat is, amikor az iskolával szembeni kazettás boltban állok – amelyet a mi drága Vass Lajosunk üzemeltetett –, de még annyi pénzem sem volt, hogy lemásoltassam a kazettát – amely szolgáltatás már akkor is feketén működött –, a már említett dal megszerzésének reményében.
A mai világban az Internet, és azon belül a YouTube segítségével már bármit felkutathatsz, és így történt ez a minap is, amikor szintén a 2000-es években nagy slágernek számító Chocolate Starfish And The Hot Dog Flavored Water című Limp Bizkit lemezre bukkantam.
Tudni kell, hogy ez is ritkaságnak számító dolog volt kispöcs általános sulisként, és persze, hogy csak az egyik lány osztálytársamnak volt meg egy ronggyá hallgatott TDK kazettán. Tipikus „ez a lemez megvolt kazettán” kategória! Szóval mindig Tőle kértem kölcsön, és pörgött is folyamatosan az akkori Sony Walkman-emben, amit Anyukáméktól kaptam, de tudom, hogy 5 ezer forintba került, és emellett mindig Nagymamám vett nekem hozzá szénfekete Mars márkájú ceruzaelemeket a helyi old-school Penny Market-ben.
És természetesen az öltözködésemre is hatással volt a Puha Süti. Volt egy Bizkit pólóm, amin Fred Durst diszkréten mutatta a középső ujját, amely az akkori biosztanáromnál, Zolinál - akivel azóta persze nagyon jó barátságot ápolok - eléggé kiverte a biztosítékot. De kaptam Viditől is a stílushoz köthető Echo márkájú kulcstartót és baseball satyit is. És volt pirosfűzős deszkás cipőm is, amire azt mondták a helyi okosok, hogy a rockerek meg fognak érte verni, mert már akkor is abban jártam Tankcsapda koncertekre, de persze mindig leparkoltam Cseresznye mellett a keverőpultnál - ott hátha nem püfölnek meg -, aki mindig onnan hallgatta végig az általa favorizált előzenekarok előadásait.
Ezen emlékek felbukkanásának hatására egy gyors link segítségével már posztoltam is a volt osztálytársnő Facebook-jára az albumot, elindítva egy kis mosolygós, nosztalgiázós beszélgetést, miközben hallgattuk Fred papa üvöltős rappelését, és Wes Borland súlyos riffjeit, akinek nem mellesleg szintén február 7-én van a szülinapja, akárcsak nekem.
Nem is lacafacázok, bepirítom Nektek az egész albumot, és hallgassátok velem együtt!
1 komment
Címkék: nosztalgia kazetta napi zene limp bizkit
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
