Bemutatnám nektek a vasárnapi szeretőmet, Sandra-t, akibe a Hegyalja óta vagyok szerelmes.
Aki persze nem lenne tisztában itt a különféle kifejezésekkel, annak természetesen Csoki bácsi szívesen elmagyarázza a tényállás fennforgásának hányadékát.
Szóval önmagába visszatérő formában szóljon a kis szerelmemtől a kis szerelmemnek a mai nóta.
Az elbaszott parlagfű magas pollenkoncentrációja miatt az országban helyenként fekete, a hat fokozatú skálán ötödik szintű riasztás van érvényben szinte napok óta. Milyen lehet a hatodik, azt nem tudom, de ez itt és most már mindent visz!
Ha ez nem lenne elég, még meleg is van, ami tovább mélyíti a mételyt, én konkrétan 3 hete zombi vagyok, a kibaszott pollen agyonütött, az elmúlt egy hétben konkrétan már levegőt is alig kapok, a szemem kapufa, homályosan látok, a fejem le akar esni a helyéről, olyan szarul vagyok, mint még soha.
Az oxigénhiány miatt kába vagyok, a koncentráció, tudom nem úgy van, hogy mindig sikerül, de nekem az elmúlt pár napban is maximum kétszer sikerült és akkor is rosszkor.
Kész vagyok!
Egyébként a parlagfűre érzékenyeknek azt ajánlják, hogy napközben csukják be az ablakokat és ki se mozduljanak, éjjel szellőztessenek és vegyék be gyógyszereiket. Nekem ezekből semmi nem működik, dolgozom, folyamatosan pörgök, gyógyszerem meg nincs.
Végem van!
Szólj hozzá!
Címkék: paradise lost pollen as i die
Az ember életében vannak kiemelt, dedikált napok, kurva jók, szimplán jók, érdekesek, érdemlegesek és rosszak, ez mind olyan nap, ami hatással volt a szaros életére! Ezen napokra általában büszke vagy, vagy miattad büszkék rá valaki, vagy valakik, vagy csak mert benne van a naptárban vagy valaki kiemelt napja miatt lett olyan és folytathatnám a végtelenségig.
Nekem minap volt egy fontos napom, ami miatt rám büszkék (remélem) és ezen napon megtörténtek nélkül én bizony nem is lennék, ugyanis harminckilen éve megszülettem augusztus 30.-án szerdán, fél háromkor!
Komolyan én rühelem ezen ünnepi napokat, de most a ’Mi jár a fejedbe?’ pofakönyv komolyan lesokkolt!
Hogy miért? Mert mindenki felköszöntött, úgy hogy nem volt pisztoly a fejüknél!
Nekik küldeném ezt a muzsikát! Isten éltessen Én!
Bátyja, Isten éltessen sokáig, BASZOD!
(Thirty nine ton hammer!)
'Az életben nem történnek "nagy dolgok". Ha később visszanézünk, s keressük a pillanatot, mikor valami elhatározó, jóvátehetetlen történt velünk - az "élmény" vagy "baleset", mely későbbi életünket alkotta -, legtöbbször csak ilyen szerény nyomokat találunk, vagy még ennyit se. Igazában nincs más "élmény", csak a család; s nincs más "tragédia", csak a pillanat, mikor döntened kell, megmaradsz-e a családban, s annak nagy, széles sugárkörben táguló változataiban, az "osztály"-ban, a világnézetben, a fajtában - vagy mégy a magad útján, s tudod, hogy most már örökre egyedül maradtál, szabad vagy, de mindenki prédája, s csak te segíthetsz magadon.'
Márai Sándor
Azt gondoltam, milyen jó lesz pár nap egyedül, de rábasztam, mert kurvára HIÁNYZIK A CSALÁDOM! Alig várom, hogy újra lássam Őket és együtt legyünk!
5:46-tól libabőr!
Cseppet irigylem Adamo lelkesedését, ami persze a fiatalságából is fakad. Én leszarom a zenészeket, meg úgy általában mindenkit, nem hoz lázba semmi és senki, bár mondjuk Mustaine mesterrel biztos eldumálgatnék. Ettől függetlenül nekem is volt egyszer egy ilyen élményem, tök véletlenül. A Dieselben Trouble koncert, állok a pultnál és egyszer csak megjelenik mellettem Bruce Franklin az élő riffgyár. Mondjuk simán lehetett volna egy szétcsúszott hajléktalan is, mert roppant le volt fittyenve. Gyorsan lepacsiztam vele, mint hajléktalan, a hajléktalannal, majd meghívtam egy sörre. Elfogadta, megittuk, pacsi. Koncert után aztán odajött hozzám és kezembe nyomta a nekem dedikált számlistáját, ami előtte volt leragasztva a padlóra (még a szigszalag is rajta volt) és lelépett. Ennyi. Otthon van a pincébe a cucc, majd ha nagy leszek megkeresem. Itt van nektek eme remek sztori után egy bitang jó Trouble szám benne a zseniális Flying V és SG (Franklin bátyó ezen tolja) rece-fice!
Azt mondta - a telefonban -, hogy más emberekkel akar lenni.
Gondoltam: "Nos hát akkor, nézz körül, ők ott vannak mindenhol."
Azt válaszolta, hogy össze van zavarodva... Gondoltam: "Szívem, tudom, miről beszélsz."
Túl gyerekes és önző; akkoriban gyötör az ilyesmi, mikor még fiatal vagy.
Magam alatt voltam, visszahívott, aztán még szomorúbb lettem.
Már szakított velem, de legalább gyorsan tette.
Esküszöm, meghaltam belül azon az éjszakán.
Felhívott az egyik barátom, de nem mondtam neki semmit.
Az utolsó dolog, amit mondott, az volt, hogy: "Légy nyugodt!"
Nyugodt...
Nehéz beismerni, de az öngyilkosságon járt az agyam.
De arra gondoltam, hogy azért lehetne még néhány utolsó kedves szavam hozzá.
Összetörve, de még mindig élek.
Annyira összetörve... Miért tűnik olyan lehetetlennek ez a küzdelem?
Oly' lehetetlennek...
Bár a pálmafákat még mindig erősen fújja a szél,
És a hullámok a tengeren még mindig ugyanolyan kékek.
De még ez sem okoz örömet...
Minden apró dolog, amit látok, csakis Rá emlékeztet.
Sosem gondoltam volna, hogy átkozni fogom azt a napot, amikor találkoztam vele.
És amióta elment legalább nem kell azt hallgatnom Tőle, hogy: "Kit érdekel?" - "Most mit csináljak veled?"
De még mindig élek.
Bár rengetegszer magam elé képzelem.
Majd úgyis valahol piálni fogok, nevetni valami ostoba viccen.
Vagy csak valami hülyeségen.
És látom magam, ahogy hirtelen megtorpanok.
Elsodródom az élettől.
Elnyel egy hullám, de mégis felemelkedem a mélységből.
És ott állok.
Nedves föld és tiszta fejfa, minden kirakva.
És messze el vagyok zárva mindentől, ami az enyém.
Aztán megállok és letérdelek.
Ez az új otthonom...
És elképzelek egy másnaposság nélküli reggelt, s aztán visszajövök ebbe a kis kocsmába.
Kortyolgatom az italom, amíg a jeget érzem az ajkamnál.
Aztán kérek még egy kört.
És most ez van.
Sajnálom.
Sosem voltam túl jó a "happy end"-ekben...