Vicces ezt mondani a death metál alapítójáról, de Charles Michael Schuldiner a legszimpatikusabb és legtehetségesebb ember, akit valaha fellépett a zajos deszkákra, nemcsak egy kedves frontember, hanem egy elképesztő dalszerző-gitáros is, aki a ma napig jelen van az életemben.
Nem múlik el hét, hogy a digitális magnómba be ne ugorna valami tőle. Ma napomat is úgy kezdtem, hogy leültem a notim elé dolgozni és elkezdem a Sound Of Perseverance Death albumot hallgatni és komolyan mondom a nagyon sokadik hallgatásra is libabőrös vagyok tőle! (Érdemes megfigyelni, hogy napi húsos-hatalmas zenénkben is, hogy milyen elképesztően tolják, takra lehozzák az album verziót!)
Chuck idén decemberben lesz 10 éve, hogy meghalt, de személyiségével és dalaival megteremtette magának a hallhatatlanságot.
Köszönjük!
Itt szakértőzök szombat éjjel, mert dolgoznom kell, de ebben a pillanatban lekardoztak a pozitív gondolatok, úgyhogy kicsit pihentetem magam, pedig ezt a sztorit nem is akartam megírni. Elmeséltem itthon, de ha már felpattantam a blogra, miért is ne írnám le?
Minap szakítok dolgozni, felküzdöm magam az őrsön a metróra, a szokásos beteg tömeg, beteg emberekkel. Pozíciót fogok, homlokom a kapaszkodón, fülemből doomster hangyák hordják a zenét a reggeli zsibbadt agyamba (’I love the sound of doom in the morning!’), az éppen mocsáron átgázoló crowbar sereg lassan, de biztosan legyalul. Körülnéztem, előttem ülve két vasalt hajú, sapkás, szűkgatyás, húsz kilós tipikus divat hülyegyerek mutogatta egymásnak a cuccait, mikor az egyiknek éppen kiesett a cigije a táskából, beesett mellém egy anyuka a gyermekével és be is záródtak az ajtók. A gyerkőc nagy nehezen a lábamba megkapaszkodik, lenézek vigyorogva és ő is nevet. Anyuka megköszöni a semmit és akkor látom, hogy a gyerkőc egy ártatlan arcú down-kóros kislány. Mellém állnak, a kislány hátán egy micimackós hátizsákkal tisztelettudóan és tök természetes módon megfogja a kapaszkodót, senki meg sem mozdul, nem először utaznak így, fogják egymás kezét szeretetben. Ez volt az a pillanat amikor kiakadtam, hihetetlen, de pont a blogra is felcitált Echo An Eternity dübörög kegyetlenül őszintén és fájdalmasan a fülembe. Tökéletes nyugalomban lenéztem a két antigyerekre és nagyon mélyről jövő, dörmögő hangon közöltem velük, hogy van három másodpercük, hogy felálljanak. Nem vagyok egy matyó hímzés, főleg nem reggel és ilyen morcosan, úgyhogy egy szerelvénynyi szemlélődő láttára teljes döbbenetben pillanatok alatt összekapták magukat és felálltak. Mivel egy köcsög fasz vagyok, még megkértem őket, hogy udvariasan, bocsánatot kérve adják át a helyüket, majd a következő megállónál hirtelen szálljanak le és gondolkozzanak el rajta, miért ekkora parasztok és vegyenek igénybe szülői segítséget is a viselkedésbeli hiányosságuk felgöngyölítésében. Leszálltak, biztos meg is bánták, de nem az volt a lényeg, hanem a mosolygós kislány és az anyukája. ’Innocence, Beauty and innocence, Make me whole, The ray of light, Fuck this dying world! Please help save this dying world!’ Nagyon jó érzés volt segíteni, lehet, hogy nem is vagyok akkora paraszt?
Annyira le vagyok maradva - már ami a blogolást illeti -, mint a picsa. Na de nem baj, ez a kutyát nem érdekli.
Viszont április első napjának alkalmából írtam egy kurva jó témát gitáron. De mi ebben a vicc? Hát az, hogy annyira egy szerencsétlen zenész vagyok, hogy nem tudok belőle tovább menni. Ez van, kezdem megszokni a már kb. egy éve tartó alkotói válságot. Na de majd az X-faktorban...
Jöjjön inkább egy gyöngyszem a Mestertől!
Világhírű rendezőnk Tarr Béla korábbi kijelentése, hogy harmincnégy év munka után felhagy a rendezéssel, kicsit elhamarkodott volt, ugyanis még egy utolsó filmet bevállalt, mégpedig a Rambo következő részét.
A rendező életművét lezáró, Berlinale nagydíjas 'A torinói ló' című filmje annyira lenyűgözte Avi Lernert Stallone állandó producerét, hogy hosszas rábeszélés után megegyezett a Tarral, hogy elkészít mindenki kedvenc akcióhősének következő kalandját bemutató filmet, ami jelenleg a 'Rambo five: Rambo's rocking-chair' munkacímen fut.
A történet előreláthatóan Rambo isten háta mögötti tanyáján játszódik, ahol megismerhetjük életének azon napjait, amikor nem harcol, hanem éli a hősök minden napi, felettébb unalmas életét, miközben barkácsol magának egy hintaszéket.
Én már tűkön ülök, hogy láthassam.
1 komment
Címkék: hintaszék rambo tarr béla a torinói ló
Elkezdte működését a Raklapfos Példakép Alapítvány melynek célja, hogy a nyilvánosság erejével és erkölcsileg is támogassa azokat a világpolgárokat, akik értékteremtő és szenvedélyes tevékenységükkel mindannyiunk számára követendő példákat mutatnak.
Ezen hitvallás mentén az alapítványunk kijelöli első példaképét, aki nem más, mint:
Szása Kiugorna, orosz szeszmester, magasugró, hivatásos túlélő.
Szása Kiugorna mester az ötvenes éveiben járó Novoszibirszki (oroszul: Новосибирсk) férfi annyira berúgott, hogy kizuhant hetedik emeleti lakása ablakán. Csodával határos módon pár karcolással megúszta a balesetet, ugyanis egy fán landolt, akár Rambo. Az ágak annyira lefékezték az esését, hogy semmilyen komolyabb sérülést sem szenvedett, még össze se kellett varrnia magát.
A férfi az alkohol gazdatestekén a zuhanás után is mozdulatlan volt, de csak azért mert mély álomba szenderült. Annyira részeg volt, hogy meg sem próbált lemászni, a tűzoltók hozták le az ágak közül a hőst, aki aznap este el is ment a megmentőivel italozni.
Gratulálunk!
Hadd ragadjam meg az alkalmat, hogy ezzel a húsdarálós dallal kívánjak boldog születésnapot CserCsab szerkesztőbának! Éljen sokáig! Puszi a hasára!
Szar dolog 22 évesen nosztalgiázni, de a mai muzsikánkat már csak elmúlt emlékekkel együtt tudom végighallgatni.
Talán ez volt az a banda, amelyre elsőként figyeltem fel a hazai palettán olyan 12 éves koromban, természetesen Tcs előzenekarként, de Vidi bácsi jóvoltából! :)