Annyira anti-agresszív vagyok, hogy rögtön pofán verek valakit, de ha már itt tartunk és Adamo is kemény lett, mint az egynapos tescos kenyér, akkor hadd szóljon.
Kedvenc mosonmagyaróvári metáltestvéreim olyan könnyedén tolják az úthengert, mint a távolságmérők a BMI minit és 98 óta folyamatosan megörvendeztetnek jobbnál-jobb dalokkal, lemezekkel, az meg csak ráadás, hogy a koncerteken úgy el pörgetik a carcass-tól heartwork-öt, hogy az beszarás.
Respect!
A nap mottója: "Ne keménykedjé', én a húsiparba' dó'gozom, Németországba'!"
Van, amikor sokan olvassák a blogot, és van, amikor kevesen. Az oldalt látogatják ismerősök, és ismeretlenek. A posztokba pedig néha bele-beleolvasnak családtagok is, de olyanok is akadnak, akikhez vér szerint semmi közünk.
Sokan nem ismernek engem, de talán ettől nagyobb halmazt alkotnak azok, akik ismernek. És szeretnek. Tudják, hogy gyakorlatilag egy nyitott könyv vagyok az emberek előtt, mivel az őszinteség az egyik legnagyobb erényem, még ha sokszor - elismerem - paraszt is vagyok. Bár rengetegszer mondtam már olyan dolgot, amelyet később megbántam, de akkor is akad olyan, ami mellett már évek óta szikla szilárdan kitartok. A posztjaimat teljes mellszélességgel felvállalom, de van olyan bejegyzés is a gépemen, amelyet hónapokkal ezelőtt, hetekig írtam, de valahogy mégsem voltam biztos a dologban, hogy feltöltsem ide.
Hétről hétre megihletnek a színművész, Sztankay István fiának, Ádámnak a life.hu-n közölt írásai, A facér pasi naplójából címmel - amelyekben saját tapasztalatait szövögeti, milyen is elhagyottnak lenni 16 évnyi házasság után.
Akik valóban szívvel-lélekkel olvasgatják ezen a blogon a posztokat, és köztük az enyémeket is, azoknak időről-időre feltűnhet, hogy ha csak egy napi zenei bejegyzésbe is, de beleszövök egy-egy, a volt barátnőmmel kapcsolatos érzésemet, élményemet, tapasztalatomat. Bár ezen a téren sokat változtam az utóbbi időben, mert ami elmúlt, az elmúlt: nem hozom fel, nem erőltetem, nem teszem szóvá az emberi - baráti - interakcióimban a sérelmeimet, de kimondatlanul akkor is ott tanyáznak az emlékek a tudatszintem úgynevezett selbst része köré épült perszóna szférában - csak hogy az egyik mester, Popper Péter szavaival éljek.
A munka ünnepének hangulatával átitatott hétvégét végigbulizva, a tegnapi gyógysörök kellemes hatásában lebegve Talpi barátom invitált el a szomszéd faluba Horváth "2 éve nem iszom, nem dohányzom" Charlie hakni műsorára, csak egy szolid kikapcsolódás mihez tartása végett. Az emberek pedig már régen feltalálták azt a kifejezést, hogy váratlan esemény, amely legtöbbször olyankor következik be, amikor legkevésbé számítunk rá. Így történt ez most is.
Charlie Kávéházi hangulatába merülve a volt barátnőm pasija haladt el előttem, akit még sosem láttam élőben, de a srác - nem túl nagy bátorságra vallva - a közöttünk álló, mindkettőnk számára idegen arcot kérte meg, hogy derítse már ki, hogy én vagyok-e az Ádám. Az igenlő válaszra odamerészkedő gyerek meginvitált egy kis beszélgetésre.
A kb. 50 kg - 170 cm hatásmechanizmussal megáldott, és a nap mottójában említett húsipari titulusával kérkedő arc egyből a közepébe csapott, hogy engem mennyire meg akart/akar ölni, amelyen nagyokat mosolyogtam, miközben a múltkori nindzsás poszt villant az agyamba, hogy ha kitörne a fight, akkor még az éppen otthon felejtett nuncsakum nélkül is milyen harci mozdulatokkal tudnám hatástalanítani az ellenfelet. Utólag már csak Talpi barátom támadási stratégiája csalt nagyobb mosolyt az orcámra, aki egyből levágva, hogy pina-ügy lehet a dologban, közölte: ha a srác vagy bármelyik haverja nekem esett volna, akkor Ő a köztünk lévő 10 méteres távolságot nekifutással leküzdve páros lábbal szállt volna bele a gyerekbe.
Minden rosszban benne voltam már életem során, és annak ellenére, hogy szívesen beszögeltem volna a gyerek arcát, éreztem, hogy nem kell rakni a tűzre, mert abból csak a baj lesz, és nem is szerettem volna a helyi őrsön tölteni az éjszakát 8, vagyis inkább 108 napon túl gyógyuló sebek okozása miatt. Fizikai megmozdulások helyett inkább leszájkaratéztam a gyereket a picsába.
Így aztán a buli végén Talpival egyből leléptünk a vérbe, de az i-re még feltettem a pontot a helyi szórakozóhelyen, ahol a jelen lévő barátaimnak kurva hangosan előadva a sztorit, magam mögé tekintve a srác, az amúgy is nagy gazdasági gödör mélyén lévő országunk 1H-s, 2H-s és 3H-s csoportjait - már ha értitek, hogy mire gondolok - erősítő haverjai álltak, akik szintén nagyra nyílt fülekkel hallgatták a történetet. De hát sebaj, hangzott a számból, nem lett belőle semmi.
Talpi barátom beszólása alapján a sztorihoz kapcsolódó zene önmagát adta.
Minden jót mindenkinek!
Mai klasszik' zenénk Tiborca barátomé, hiszen születésnapja van!
Neki köszönhetem amúgy, hogy ismerem a Blind Myself-et, mert Ő csalt el először az egyik koncertjükre!
Sztorizhatnék hajnalig, mivel Tiborcával minden egyes együtt töltött buli egy életre szóló élményként raktározódik el a szívemben, de túl hosszú lenne a sor!
Így aztán, Tiborca: Isten éltessen!
Nagyon finnyás vagyok zeneileg, a technikás, megborult és lehető legbrutálisabb muzsika nálam a nyerő, de be kell, hogy valljam, néha valahogy becsúsznak dallamos AOR (Album Oriented Rock) cuccok is.
Ezek közül Bon Jovi abszolút favorit, főleg Richard Stephen „Richie” Sambora gitárjátéka miatt, de az is tény, hogy a fiúk nagyon érzik a már majdnem nyálba forduló dallamos témákat.
Van egy kilencvenes évek eleji számuk, ami a szerény véleményem szerint zseniális, de nem csak azért mert Richie elengedi benne magát, hanem az egész úgy ahogy van tökéletes.
'All Men Are Heroes... In Dreams!' - Sigmund Freud
Mostanában elég komoly alkotói válságban szenvedek - már ami a zenélést illeti -, de ha jobban megvizsgálom a dolgot, akkor sajnos észre kell vennem: bizony más területekre is kihat ez a negatív tényező az életemben.
Régen írtam már mélyebb hangvételű bejegyzést, és még húsvét alkalmából sem tudtam semmi épkézláb posztot összehozni, csak a szokásos napi zenei majmolást.
Vidi valahogy belekezdett azért, és saját véleményem szerint közel is járt/jár a valósághoz - bár Tőle ez már megszokott -, és a Jézus-témában is egy rugóra jár az agyunk. Bátran kijelenthetem, hogy mindkettőnk számára az elsőszámú hős a Főnök!
És hál'Istennek itt vannak az Ő földi katonái is, csak hogy mégse pusztítsa el a bolygót az a mérhetetlen mennyiségű lelki mocsok, és az amerikai Watkins kiadó össze is állította a ma élő 100 legbefolyásosabb spirituális ember - human being - névsorát, amelyen legnagyobb örömömre az első helyen a kedvenc tanítóm, Eckhart Tolle végzett.
2. helyen a Dalai Láma, a 7-en Paulo Coelho, a 19-en Nelson Mandela szerepel, de itt van még a magyar származású László Ervin is a 31. helyen - csak hogy az ismertebbeket említsem.
De térjünk kicsit vissza a személyes kedvencemhez, többek között A most hatalma és az Új föld című bestsellerek írójához, Eckhart Tolle-hoz.
Rengeteget köszönhetek neki, de sajnos néhány mondatban nem lehet leírni a munkásságát, sem az életét, de legyen elég annyi, hogy a Németországban és Spanyolországban eltöltött boldogtalan gyermekévei után Angliában küzdött felnőttkori depressziós korszakával.
Aztán a 29. születésnapja után egy éjszaka mély lelki átalakuláson ment át, és szinte az egyik pillanatról a másikra világosodott meg.
Tanításaiban a "jelenlevést" hangoztatja, mivel a jelen pillanat az egyetlen hely, ahol az Élet föllelhető, és ahol az ember megszabadulhat az önző érdekektől túlzsúfolt egójától.
Van itten egy megbízható szeretetember, aki a húsvéttól függetlenül az egyik legnagyobb arc a földön és az égen, de ha ennyi nem elég, még meg is nyomorult értünk, a lehető leggusztustalanabb és legbizarrabb módon. (Mel Gibson rules!)
Ő az én hősöm is, mert kultúrkörileg hozzám tartozik, vannak világi és egyházi hagyományaim róla, ismerem az életét, nekem ő a csillagszemű és az igazságos is egyben, aki mindenkitől függetlenül, feltétel nélkül szeret és tisztel engem.
Aztán meg itt van a hősünk menedzsmentje, a fekete ruhás jóarcok, akik ékes szóval hangoztatják, hogy ismerik, tisztelik a királyt, alázattal és tiszta szívvel, sőt becsülettel és igaz hitűen szolgálják őt, pedig álszent hazug köcsögök, de sajnos azokat is azzá teszik, akik nem azok, de ez őket érdeki őket, mert ők…
Most őszintén, ki a nagyobb gyökér, aki elhányja magát ettől és a meglévő viszonylatban, de új utakat keresve leszarja a külsőségeket és ezt az egészet vagy aki a legszánalmasabb és legbűnösebb utat követve, gazdasági és szexuális (nem írom le, mert elhányom magam!) bűncselekményeket egymásra halmozva, adósságok, egyedi rendszámos autók és rezidencia árnyékában hülyére veszi a sztárját és hülyének néz mindenkit, elrohasztva mindent.
Boldog húsvétot köcsögök, a Főnök feltámadott!