Azt vettem észre, hogy elmúlt időkben egyre kevesebb metál zenét hallgatok.
Persze, régebben sem voltam az a tipikus felfedező típus, vagy megvoltak/megvannak a standard darálós zenekaraim, amelyeket szívesen pörgetek, de ezekkel kapcsolatban is az a helyzet állt elő, hogy vagy meguntam a régebbi lemezeiket, vagy nem nagyon akarnak kiadni újat mostanában, vagy ha van is új, az nem jön be.
És mindig utoljára maradt az az érv, amelyet nehezen ismerek be, viszont egyre többször suhan át az agyamon mostanában: az, hogy öregszem, és talán a korral jár a dolog.
Kezdtem szépen lassan beletörődni ebbe a ténybe az elmúlt hónapokban úgy, hogy különösebben nem is zavart a dolog, csak néha szimplán fura érzéssel töltött el az, hogy nem találok egy olyan metál bandát, ami átlendítene ezen az egészen.
De megtört a jég! Tegnapelőtt a YouTube-on rákattintottam egy Mastodon dalra, és újra azt éreztem, amit 14 évesen. Ez már csak azért is vicces, mert a 2011-ben kiadott The Hunter lemezüket mindenki istenítette, nekem viszont akkor nem jött be. Kaptam is az ívet rendesen mindenkitől, főleg Viditől, aki akkor írt egy nagyszerű posztot a zenekarról.
Leszippantottam az összes albumukat, és miközben ezeket a sorokat írom, a Divinations című dalt hallgatom bólogatva, vigyorogva úgy, hogy érzem, ahogyan minden eddig felgyülemlett agresszió kitör belőlem, és azt érzem, amit kell, amit szeretek érezni. Hát kell ennél több?
Szólj hozzá!
Címkék: metál érzés mastodon vidi divinations
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
