Legutóbbi posztommal - amely nem sok vizet zavart - kiérdemelhettem, hogy továbbra is Raklapfos szerkesztőbá legyek.
Próbáltam benne kivesézgetni, hogy részemről mi miért van, s hogy mit is gondolok én erről az egész életnek nevezett játékról.
Bár, ha az ember minél többet agyal, gondolkodik és erről ír mondjuk egy blogon, annál inkább belebonyolódik, aztán nem lesz az egészből semmi, végül lecsúszik arról az igazságról, amit folyton keres.
Most pedig, a nyár közeledtével elfog egy érzés, hogy gyakorlatilag nem érzek semmit. Érdekes. Pedig éreznem kéne. Érezni azt, amit gyerekkoromban éreztem, amikor még nem gondolkoztam az időn: nem volt olyan, hogy június, július vagy augusztus. Nem volt reggel, dél és este. Nem volt idő. Csak a nyár, maga. A biciklizések, focizások, bunkerépítések a legendás Sümse pályán. Az utcabeli cimborák és a Sajó-part.
Ezek mind gondolatként jelennek már csak meg a fejemben, és a legrosszabb, hogy teljesen üresen.
Valamit elveszítettem.
Aztán hirtelen magamhoz térek: a helyi általános iskola focipályáján állok dermedten - felnőttként - a sok rohangáló és üvöltöző tanár, diák és szülő között. Ki tudja, mennyi ideje állhatok így...
Rádöbbenek, hogy egyszerűen csak megakadt a szemem a homokozóban játszó gyerekeken, és a tökéletes jelenlétük hatása váltotta ki bennem mindazt, ami most a fejemben lezajlott.
Igen, elveszítettem azt a jelenlétet, amiben még a játszó kisgyerekek élnek. Felnőttként pedig elég nehéz tudatosan visszahozni és megteremteni ezt az állapotot. Bár vannak emberek, aki még felnőttként is - persze a világ szemében bizonyos szempontok alapján negatívumként - képesek gyerekek maradni.
Pán Péter szindróma.
Gyerek szeretnék lenni. Megint. De most már késő, mert megint elkezdek gondolkozni és azon parázni, hogy vajon ki láthatta, hogy percek óta itt állok mozdulatlanul, és talán még beszéltem is magamban. Nem érdekel.
Mielőtt a jelenlétemet ismét elveszíteném, észreveszem, ahogy Szolnoki Enikő, 2. C osztályos kislány szalad felém a szokásos mosollyal az arcán.
Mikor odaér, átölel és gyermeki őszinteséggel közli:
"Ádám bácsi! Kár, hogy nem vagy a testvérem..."
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
