Szembetűnő tény, hogy a blogunk aktivitása lecsökkent az utóbbi időben. Vidi főszerkesztőbá azért jobbára életben tartja a saját határtalan verbális kreativitásából eredeztetett oldalát, amelyet az idők folyamán az egyéni stílusára formált. Hatalmas tisztelet jár Neki ezért, arról már nem is beszélve, hogy idővel három kedves barátját – köztük engem – is bevett a csapatba, hogy együtt evezzünk tovább.
Most pedig a posztolgatások teljes mértékbeli megszűnése alapján jogosan állítja falhoz szerkesztőségi bizottságunkat, hogy valamilyen úton-módon újabb bejegyzések megírására késztessen bennünket.
Aki olvasgatta az elmúlt másfél évben az én kis irományaimat, annak talán feltűnhetett, hogy nálam lényegében két csoportra oszthatóak a posztok: zenés bejegyzésekre, valamint enyhén lélektani, spirituális alapú eszmefuttatásokra. Bár az utóbbi témáról eddig még nem írtam hosszabb terjedelmű értekezést, de régóta motoszkál egyfajta késztetés a fejemben, hogy összehozzak egy érdekes – a blogunk atmoszféráját talán teljesen elkerülő – írást a saját, személyes élményeimről, tapasztalataimról és útkeresésemről a spiritualitással, valamint magával a megvilágosodással kapcsolatban. Végül Vidi mostani felszólítása adta meg a végső, legnagyobb lökést abban, hogy akkor tényleg megírjam, vagy legalábbis megpróbáljam abszurd módon szavakba önteni a szavakba önthetetlent.
Szeretek beszélgetni, de mivel sokszor észrevettem már, hogy ha a spiritualitás a téma, akkor gyakran elakad a szavam, vagy megdermednek az ujjaim a klaviatúra billentyűi fölött. Ebből kifolyólag lehet, hogy most sem fog sikerülni bármi érthetőt, vagy értékelhetőt megalkotnom, és ismét csak eljutok arra a pontra, ahol eddig mindig, újra és újra meg kellett hajolnom a megfejthetetlen előtt.
De kezdjük csak az elején, mivel úgy gondolom, hogy minden embernél meghatározó tényező – személyiségszerkezetének kialakulása szempontjából – életének első 10-12 éve. Nekem nagyszerű gyerekkorom volt, és ennek a (mai világban mondhatni) szerencsés helyzetnek rengeteg előnye van, de érdekes módon vannak árnyoldalai is.
Sok éves személyes (családi és szülői „nevelés”), valamint kulturális (amit látsz és mondanak az iskolában, tv-ben; „amit a divat diktál”) kondicionáltság (programozottság) eredményeképpen mindannyiunkban kialakul egyfajta mentális (gondolati) kép arról, hogy kik is vagyunk mi. Ez a külsőségekből és a múltunkból eredeztetett hibás identitásunk. A helyzetet tovább rontja a szülőktől elsajátított (legtöbbször) rossz konfliktuskezelési-, továbbá viselkedési- és érzelmi reakcióminták tömkelege. Saját tapasztalatok alapján, ha ezek a gyerekkorban még nem is, de legkésőbb a középiskola táján jelentkező tinédzser (lázadós) korszak kellős közepén hatalmas galibákat tudnak okozni.
Nekem is abban az időben kellett farkasszemet néznem az évek alatt kőkeménnyé dermedt egómmal, amely állandó főszerepet játszott a konfliktusaimban: a szüleimmel és azzal a bizonyos „iskolának” nevezett valamivel szemben. A bajok legtöbbje mindig a „nem akarok tanulni” és az „inkább rocksztár, és a világ legjobb gitárosa akarok lenni”-féle kijelentésekből és elképzelésekből fakadt.
A továbbiakat ezután a legnagyobb mértékben egy középiskolai szerelmi „bukó” fűszerezte, amely végül a „legigazságtalanabb” helyzeteivel ösztökélt arra, hogy megpróbáljam megtörni a már megrepedezett burkában szenvedő egómat.
A történetemben ez a tényező vált „a kereszt útjá”-vá, vagyis életem legnagyobb rossza a legjobb dologgá, mivel az egómat megadásra, „meghalásra” kényszerítette.
Itt indult el az a nem mindennapi belső utazás, és útkeresés, amely a mai napig tart, és amelynek az elején először újra közelebb kerültem Istenhez, akitől gyerekkoromban nagyon eltávolodtam, nagymamám folyamatos erőltetése révén.
Amit viszont nem vettem észre – amely csapdába szinte minden kezdő spirituális útkereső beleesik –, hogy jó pár könyv elolvasása után az egóm a hátsó ajtón besétálva ismét közbelépett, és az addigi „rocksztár, és a világ legjobb gitárosa vagyok” szerepből a „mindenek tudója, spiritiszta vagyok” szerepbe avanzsált.
Összességében ez nem is okozott különösebb gondot, csupán a tudtomon kívül az egó-alapú identitásom egy újabb álruhát öltött magára, amely sikeresen elhitette velem, hogy az „én vagyok”. Telt-múlt az idő, és a folyamatos lelki tisztulás mellett egy hitrendszer is megszületett bennem, amely arra az evidens gondolatra alapozódott, miszerint a jók elnyerik a méltó jutalmukat, a rosszak pedig a megérdemelt büntetésüket. A hétköznapi történések pedig többnyire vissza is igazolták ezt az elméletemet.
Mindeközben a különböző álruhák természetesen észrevétlenül váltogatták egymást, mígnem az egyik – talán az addigi legnagyobb én-tudattal bíró – szerepem teljes összeomlása fel nem nyitotta a szemem.
Eleinte persze pánikszerűen próbáltam elbagatellizálni a helyzetet önmagam és mások előtt. Több évnyi kihagyás után azt vettem észre, hogy újra elkezdtem menekülni. Ilyenkor pedig rengeteg álmegoldás és hamis út üti fel a fejét. Egy valamit azonban már az elején megfogadtam: ezúttal tisztán megyek végig a rögös úton, és megélem a fájdalom minden egyes aspektusát.
Alapvetően a már említett hitrendszer is darabjaira tört bennem, mivel az igazságtalanságok mértékét még az adott élethelyzetemmel szembeni tehetetlenségem is súlyosbította.
Ekkor leltem rá egy könyvre, majd olvastam el életem talán legelső, legmélyebben szántó spirituális töltetű mondatát, amely egyik pillanatról a másikra változtatta meg az életem: „A szabadság kezdete annak felismerése, hogy nem a „gondolkodó” vagy.”
Részemről „innentől vált izgalmassá az egész”. Leállt az éveken át folyamatosan pörgő elmém, vagy csak eltávolodtam tőle – nem tudom –, de ennek az – elején csak apró észrevétlen revelációkból (pillanatnyi megvilágosodásokból) álló – állapotnak a hatására teljesen más aspektusokból láthattam rá az élet valamennyi élő és élettelen szereplőjére. Az emberekre, egy fára, a kutyámra, a csiripelő madarakra, a kövekre, mindenre.
Ha sikerül felhagynod csak egy pillanatra is a gondolkodással, és ezzel együtt mindenféle mentális címkézéssel, akkor mindent a maga valójában láthatsz az életben, és rájössz, hogy mennyire közel is vagy a Léthez, vagy egy „hétköznapi” kifejezéssel élve: Istenhez.
Egyúttal felhagyhatsz azzal a mindennapokban sajnos elkerülhetetlen szokással, hogy verbális módon határozd meg a dolgok valódi lényegét. Ezért elkoptatott, szélsőséges indulatokat kiváltó szó már a mai világban az „Isten” kifejezés is. A szavak sohasem magyarázzák meg a dolgok igazi jelentéseit. A szavak csak mutatópálcák, amely megállapítás helyességét legjobban talán egy ősi, kínai mondás igazolja: „A Holdra mutató ujj nem a Hold.”
Számomra mégiscsak a boldogság és az igazság felkutatása volt a legizgalmasabb terület, amely gyakorlat, ha nem is mindig megy, és sokszor visszaesem a gondolkodók világába, mégis érzek egy háttérben meghúzódó igazság-alapot azokkal az elméletekkel kapcsolatban, melyek szerint a valódi öröm sohasem külső forrásokban és formákban keresendő, hanem a már említett Létben: a csendben, a formanélküliben.
Az pedig, hogy most egy iskolában dolgozom, talán a legjobb mértékben segít a gyakorlatokban, mivel a gyerekek még abszolút jelen vannak, nem származtatják az identitásukat a múltból és nem éltetnek felesleges vágyakat a jövőjükkel kapcsolatban – mint mi, felnőttek – mondván: ha majd elértem azt a célt, ha majd megkaptam azt az állást, ha majd családom lesz, ha majd felépítettem a házam, majd akkor megengedhetem magamnak, hogy boldog legyek. Nem, a gyerekek eleinte még nem gondolkoznak – amely időintervallum hosszát a már említett nevelés, és társadalmi kondicionáltság mértéke befolyásol –, így jelen vannak, és ezzel együtt az életet sem osztják fel „én”-re és a világ maradékára.
Persze összességében mégiscsak egy leszögezendő tényező, hogy eddigi életem során csakis relatív igazságokra bukkantam, holott mindig az abszolút megoldás feltárása izgatott, és lehet, hogy most is csak részeredményekre bukkantam, de minden eddiginél erősebb az érzés bennem, hogy közel járok a célhoz.
És ha minden bizonnyal átlépjük a célvonalat, akkor többé már nem lesz szükségünk könyvekre, internetre, telefonra, tévére, politikusokra és országokra. Arra sem lesz szükségünk, hogy bejegyzéseket írjunk egy blogra, de talán ruhára és cipőre sem lesz szükségünk. És végül nyelvekre sem, és végső soron arra sem, hogy egyáltalán megszólaljunk. Talán így élhetnénk boldogan. Együtt. Veled. Velem.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
tiborca 2012.05.01. 09:47:38
Miről szól?
vidi 2012.05.02. 11:35:35
