Szembetűnő tény, hogy a blogunk aktivitása lecsökkent az utóbbi időben. Vidi főszerkesztőbá azért jobbára életben tartja a saját határtalan verbális kreativitásából eredeztetett oldalát, amelyet az idők folyamán az egyéni stílusára formált. Hatalmas tisztelet jár Neki ezért, arról már nem is beszélve, hogy idővel három kedves barátját – köztük engem – is bevett a csapatba, hogy együtt evezzünk tovább.
Most pedig a posztolgatások teljes mértékbeli megszűnése alapján jogosan állítja falhoz szerkesztőségi bizottságunkat, hogy valamilyen úton-módon újabb bejegyzések megírására késztessen bennünket.
Aki olvasgatta az elmúlt másfél évben az én kis irományaimat, annak talán feltűnhetett, hogy nálam lényegében két csoportra oszthatóak a posztok: zenés bejegyzésekre, valamint enyhén lélektani, spirituális alapú eszmefuttatásokra. Bár az utóbbi témáról eddig még nem írtam hosszabb terjedelmű értekezést, de régóta motoszkál egyfajta késztetés a fejemben, hogy összehozzak egy érdekes – a blogunk atmoszféráját talán teljesen elkerülő – írást a saját, személyes élményeimről, tapasztalataimról és útkeresésemről a spiritualitással, valamint magával a megvilágosodással kapcsolatban. Végül Vidi mostani felszólítása adta meg a végső, legnagyobb lökést abban, hogy akkor tényleg megírjam, vagy legalábbis megpróbáljam abszurd módon szavakba önteni a szavakba önthetetlent.
Szeretek beszélgetni, de mivel sokszor észrevettem már, hogy ha a spiritualitás a téma, akkor gyakran elakad a szavam, vagy megdermednek az ujjaim a klaviatúra billentyűi fölött. Ebből kifolyólag lehet, hogy most sem fog sikerülni bármi érthetőt, vagy értékelhetőt megalkotnom, és ismét csak eljutok arra a pontra, ahol eddig mindig, újra és újra meg kellett hajolnom a megfejthetetlen előtt.
De kezdjük csak az elején, mivel úgy gondolom, hogy minden embernél meghatározó tényező – személyiségszerkezetének kialakulása szempontjából – életének első 10-12 éve. Nekem nagyszerű gyerekkorom volt, és ennek a (mai világban mondhatni) szerencsés helyzetnek rengeteg előnye van, de érdekes módon vannak árnyoldalai is.
Sok éves személyes (családi és szülői „nevelés”), valamint kulturális (amit látsz és mondanak az iskolában, tv-ben; „amit a divat diktál”) kondicionáltság (programozottság) eredményeképpen mindannyiunkban kialakul egyfajta mentális (gondolati) kép arról, hogy kik is vagyunk mi. Ez a külsőségekből és a múltunkból eredeztetett hibás identitásunk. A helyzetet tovább rontja a szülőktől elsajátított (legtöbbször) rossz konfliktuskezelési-, továbbá viselkedési- és érzelmi reakcióminták tömkelege. Saját tapasztalatok alapján, ha ezek a gyerekkorban még nem is, de legkésőbb a középiskola táján jelentkező tinédzser (lázadós) korszak kellős közepén hatalmas galibákat tudnak okozni.
Nekem is abban az időben kellett farkasszemet néznem az évek alatt kőkeménnyé dermedt egómmal, amely állandó főszerepet játszott a konfliktusaimban: a szüleimmel és azzal a bizonyos „iskolának” nevezett valamivel szemben. A bajok legtöbbje mindig a „nem akarok tanulni” és az „inkább rocksztár, és a világ legjobb gitárosa akarok lenni”-féle kijelentésekből és elképzelésekből fakadt.
A továbbiakat ezután a legnagyobb mértékben egy középiskolai szerelmi „bukó” fűszerezte, amely végül a „legigazságtalanabb” helyzeteivel ösztökélt arra, hogy megpróbáljam megtörni a már megrepedezett burkában szenvedő egómat.
A történetemben ez a tényező vált „a kereszt útjá”-vá, vagyis életem legnagyobb rossza a legjobb dologgá, mivel az egómat megadásra, „meghalásra” kényszerítette.
Itt indult el az a nem mindennapi belső utazás, és útkeresés, amely a mai napig tart, és amelynek az elején először újra közelebb kerültem Istenhez, akitől gyerekkoromban nagyon eltávolodtam, nagymamám folyamatos erőltetése révén.
Amit viszont nem vettem észre – amely csapdába szinte minden kezdő spirituális útkereső beleesik –, hogy jó pár könyv elolvasása után az egóm a hátsó ajtón besétálva ismét közbelépett, és az addigi „rocksztár, és a világ legjobb gitárosa vagyok” szerepből a „mindenek tudója, spiritiszta vagyok” szerepbe avanzsált.
Összességében ez nem is okozott különösebb gondot, csupán a tudtomon kívül az egó-alapú identitásom egy újabb álruhát öltött magára, amely sikeresen elhitette velem, hogy az „én vagyok”. Telt-múlt az idő, és a folyamatos lelki tisztulás mellett egy hitrendszer is megszületett bennem, amely arra az evidens gondolatra alapozódott, miszerint a jók elnyerik a méltó jutalmukat, a rosszak pedig a megérdemelt büntetésüket. A hétköznapi történések pedig többnyire vissza is igazolták ezt az elméletemet.
Mindeközben a különböző álruhák természetesen észrevétlenül váltogatták egymást, mígnem az egyik – talán az addigi legnagyobb én-tudattal bíró – szerepem teljes összeomlása fel nem nyitotta a szemem.
Eleinte persze pánikszerűen próbáltam elbagatellizálni a helyzetet önmagam és mások előtt. Több évnyi kihagyás után azt vettem észre, hogy újra elkezdtem menekülni. Ilyenkor pedig rengeteg álmegoldás és hamis út üti fel a fejét. Egy valamit azonban már az elején megfogadtam: ezúttal tisztán megyek végig a rögös úton, és megélem a fájdalom minden egyes aspektusát.
Alapvetően a már említett hitrendszer is darabjaira tört bennem, mivel az igazságtalanságok mértékét még az adott élethelyzetemmel szembeni tehetetlenségem is súlyosbította.
Ekkor leltem rá egy könyvre, majd olvastam el életem talán legelső, legmélyebben szántó spirituális töltetű mondatát, amely egyik pillanatról a másikra változtatta meg az életem: „A szabadság kezdete annak felismerése, hogy nem a „gondolkodó” vagy.”
Részemről „innentől vált izgalmassá az egész”. Leállt az éveken át folyamatosan pörgő elmém, vagy csak eltávolodtam tőle – nem tudom –, de ennek az – elején csak apró észrevétlen revelációkból (pillanatnyi megvilágosodásokból) álló – állapotnak a hatására teljesen más aspektusokból láthattam rá az élet valamennyi élő és élettelen szereplőjére. Az emberekre, egy fára, a kutyámra, a csiripelő madarakra, a kövekre, mindenre.
Ha sikerül felhagynod csak egy pillanatra is a gondolkodással, és ezzel együtt mindenféle mentális címkézéssel, akkor mindent a maga valójában láthatsz az életben, és rájössz, hogy mennyire közel is vagy a Léthez, vagy egy „hétköznapi” kifejezéssel élve: Istenhez.
Egyúttal felhagyhatsz azzal a mindennapokban sajnos elkerülhetetlen szokással, hogy verbális módon határozd meg a dolgok valódi lényegét. Ezért elkoptatott, szélsőséges indulatokat kiváltó szó már a mai világban az „Isten” kifejezés is. A szavak sohasem magyarázzák meg a dolgok igazi jelentéseit. A szavak csak mutatópálcák, amely megállapítás helyességét legjobban talán egy ősi, kínai mondás igazolja: „A Holdra mutató ujj nem a Hold.”
Számomra mégiscsak a boldogság és az igazság felkutatása volt a legizgalmasabb terület, amely gyakorlat, ha nem is mindig megy, és sokszor visszaesem a gondolkodók világába, mégis érzek egy háttérben meghúzódó igazság-alapot azokkal az elméletekkel kapcsolatban, melyek szerint a valódi öröm sohasem külső forrásokban és formákban keresendő, hanem a már említett Létben: a csendben, a formanélküliben.
Az pedig, hogy most egy iskolában dolgozom, talán a legjobb mértékben segít a gyakorlatokban, mivel a gyerekek még abszolút jelen vannak, nem származtatják az identitásukat a múltból és nem éltetnek felesleges vágyakat a jövőjükkel kapcsolatban – mint mi, felnőttek – mondván: ha majd elértem azt a célt, ha majd megkaptam azt az állást, ha majd családom lesz, ha majd felépítettem a házam, majd akkor megengedhetem magamnak, hogy boldog legyek. Nem, a gyerekek eleinte még nem gondolkoznak – amely időintervallum hosszát a már említett nevelés, és társadalmi kondicionáltság mértéke befolyásol –, így jelen vannak, és ezzel együtt az életet sem osztják fel „én”-re és a világ maradékára.
Persze összességében mégiscsak egy leszögezendő tényező, hogy eddigi életem során csakis relatív igazságokra bukkantam, holott mindig az abszolút megoldás feltárása izgatott, és lehet, hogy most is csak részeredményekre bukkantam, de minden eddiginél erősebb az érzés bennem, hogy közel járok a célhoz.
És ha minden bizonnyal átlépjük a célvonalat, akkor többé már nem lesz szükségünk könyvekre, internetre, telefonra, tévére, politikusokra és országokra. Arra sem lesz szükségünk, hogy bejegyzéseket írjunk egy blogra, de talán ruhára és cipőre sem lesz szükségünk. És végül nyelvekre sem, és végső soron arra sem, hogy egyáltalán megszólaljunk. Talán így élhetnénk boldogan. Együtt. Veled. Velem.
A célt elértük, a teljes érdektelenség mackó nadrágját magunkra húzva kedvünkre vidámkodhatunk blog.hu játszóterén, de ami sok, az sok.
Itt van ez a sok semmirekellő szerkesztőbá, akik szarnak az egészre. Írtak régen fosokat, próbálkoztak becsülettel, de mégis szánalmasan, de mostanában láthatóan elfogyott a lendület. (Egyik tankozik és közben kiveri, a másik iszik és beleveri, a harmadik az pedig csak egyszerűen lusta, de szerintem ő is beleverné!)
Már csak én tartom a frontot, hiszen minimum hatszoros példaképem Schmitt ’ctrl C/ctrl V’ Pál, a kardozós, tévétornázós, pozícióban vagyós, motoros, fénymásolós, én nem hibáztamós bácsika, aki a lendület és a tisztesség maga.
Kicsit nyögvenyelősen felvezetve a dolgot, az a köcsög szerkesztőbá, aki nem ír egy héten belül posztot az úgy repül a nem létező szerkesztőségből, mint a szar.
A feladat adott köcsögök:
A bejegyzés szóközzel minimum 2000 karakter kell, hogy legyen és kötelező a lábjegyzet használata, persze az irodalomjegyzékkel egyetemben.
A visszaszámlálás elindult (lásd jobbra!), egy hetetek van!
'"Buta vagyok, de okos nem, hazug, pökhendi, de vívó is és harcos, aki megvédi magát, de minek? Élő agyhalottként megcsinálom még egyszer, hogy bizonyítsak, mert, ki ha én nem, de, amúgy CtrlC CtrlV a becsületes nevem, de szólíts Palikának!"
Lemondott a sültfasz, hurrá!
Ez jó, mert ha nem ez, akkor sokkal rosszabb.
De itt jön a kérdés, ami picit foglalkoztat, mégpedig, Schmitt „Anyukámnak megígértem, hogy doktori fokozat szerzek.” Pál volt államfő/államfő most be fog menni az Önkormányzathoz, a helyi okmányirodába, vagy a faszom tudja hova és minden használt okmányát, iratát megcsináltatja? (Volt doktor, nincs doktor, hű de szar!)
A válasz nem érdekel, csak!
Más: Felemelő érzés lesz magyar olimpikonnak lenni az idei londoni olimpián, köszönjük ELNÖK ÚR/ELNÖK ÚR!
Elbaszott egy ország ez, köcsögök!
Elbaszott egy ország ez, köcsögök!
· 1 trackback 5 komment
Címkék: olimpia okmányiroda köztársasági elnök agyhalott schmitt pál killswitch engage my last serenade
Utoljára Clive Barker a Korbács című könyve volt rám ilyen hatással, mint Anne Rice: Mamnoch, a sátán című műve.
Áldom a kezem, mikor a könyvtárban, eme inpozáns könyv felé sodródtam. Igaz egy könyvnél, nem a külcsín, hanem a belbecs az első. (Mihail Solohov: Emberis sors című könyvét olvastam legutóbb, könyvtár lévén a szürke könyvburkolat nem lehetett húzóerő!)
Összegezve a Mamnoch művet! Lestat nevű piperkőc, de nihilista vámpír a főhős, mérhetetlen vérigénnyel. Egy- két klasszikus horror klisétől eltekintve, (pl.: a napfény káros hatásai a vámpírbőrre, stb...) és egy mészárlást követően Lestat összefut a bukott angyallal, aki körutazásra viszi a vámpírt, teremtésen, történelmen, mennyen és poklon keresztül.
(Kísérőzeneként itt javaslom William Blake emlékére megzenésített Ulver lemez hallgatását: The married of heaven and hell. Amúgy is kötelező anyag!)
Megismerkedhetünk Istennel személyesen is, (megjegyezném, hogy nem a south parkból ismert öregfater, csápokkal) a passio történetével, és az emberi gyarlóságon keresztül, a horror, sci-fi mű már filozófiai magasságokba is felemelkedik.
A hitkérdést, nem sablonosan, a templomok karzata előtt térdepelve elemzi, hanem egy nihilista vámpír szemszögéből, aki az utazás alatt rájön, hogy az önzetlen szeretet, ami összetartja a világot, és kapcsolatainkat. A sátán pedig önmagában nem gonosz, de kitaszított angyalként, miért ne kérdőjelezhetne meg egy pár kérdést, melyeket különböző élethelyzetekben mi is megkérdezünk. Egy fokhagymás piritós elfogyasztása után, ajánlott olvasmány.
Ha már horror, akkor a filmajánlóm: 1981-es Lucio Fulci film a Pokol hét kapuja
"A Testnevelési Egyetem szakmai hibát vétett, amikor ezt a szövegazonosságot nem tárta fel időben, s így a dolgozat szerzője azt hihette, hogy értekezése megfelel az elvárásoknak" - a bizottság
Akkor következtessünk:
- Bemegyek, kirabolok egy bankot és a pénztáros menyecske nem figyelmeztet, hogy éppen bankot rabolok, akkor az hihetem, hogy ez amit csinálok, megfelel az elvárásoknak!
- Meglátok az utcán egy Porsche 911 GT3 RS 4.0-et, benne a slusszkulccsal, a gazdája éppen pakolja az aprót a parkoló automatába, beleülök, beindítom, de tulajdonos nem figyelmeztet, hogy éppen ellopom az autóját, akkor az hihetem, hogy ez amit csinálok, megfelel az elvárásoknak!
- Mivel nem szeretek erőszakoskodni, baszós példát már nem mondok!
Pali szégyellheted magad, irány a tükör és elkezdhetsz köpködni!
Hébe-hóba megnézem ezeket a tehetségkutató vetélkedőket. De mik is ezek?
Tehetségkutatók persze, de milyen tehetséget kutatnak?
Hát milyet, persze, hogy csak annyit, hogy ki tud énekelni, meg szerencsétlenkedni a színpadon.
Ennyi a tehetség? Van hangod és nem hörögsz, mint darth vader, akkor már minden rendben, tehetséges vagy? (Engem egyébként, mivel nagyon korán mutáltam, vadereztek az általános suliban, 20 kilósan már hat láb mélyen hörögtem, ami igen vicces volt!)
A média, a kereskedelmi tv-k szerint egyértelműen az a tehetség, aki szerintük tud énekelni, hiszen ők diktálnak, a nézők meg bekajálják!
Az országban már lassan mindenki énekes akar lenni, de minek?
Vagyunk cirka 10 millióan, de még ha minden honfitársunk becsületes vásárlóként viselkedne, akkor sem tudna eltartani ennyi kornyikáló makit, még ha mind zseniális dalnok lenne, akkor sem.
Akkor minek ez az önálltatás?
Pünkösdi királyság ez na, nem más, a rivaldafény utána meg megy a siránkozás, hogy nem ezt és nem így akartam, pedig milyen kurva jól énekelek. (Persze hülyegyerek, én meg Frank Sinatra vagyok!)
Most őszintén nézzen mindenki magába, ki menne el egy koncertjére bármelyik az elmúlt években feltűnt énekes hülyegyereknek, elég ha most csak azokra fókuszálunk, akik most parádéznak a megasztár és az csillag születik faktor színpadán.
Hát ez vérszánalmas lássuk be!
Más!
Engem már az elejétől izgatott, hogy ezt a tehetség témát jobban is ki lehetne fejteni és esetleg pozitív irányba lehetne terelni a felnövekvő lányinkat, fiainkat és nem azzal áltatni őket, hogy esetleg van hangjuk, meg szerencséjük és csak így lehet csak belőlük valaki.
Elég csak ha az egyik legtehetségesebb és legprofibb tv-s szakács Jamie Oliverre gondolunk.
Nem tudom ismeritek-e, de Jamie Fifteen (15) néven olyan non-profit éttermet nyitott, amely munkanélküli fiatalok foglalkoztatásával üzemel. Mára már a Fifteen több étterem neve, melyeket Jamie Oliver hozott létre és irányít.
Az eredeti Fifteen London Hackney kerületében fekszik és ezt az éttermet a 2002-es TV sorozat, a Folytassa, Jamie részeként hozta létre.
Oliver itt 15 fiatal munkanélkülit és más, tanulási nehézségekkel küzdőt segített vissza az életbe amire egy TV-s tehetségkutató műsort épített, ahogy az összes többire is. Szakemberek és a saját maga hathatós közreműködésével megtanította nekik, hogyan legyenek professzionális szakácsok, séfek és hogy tudjanak ez életbe helyt állni.
Érdekes de a vállalkozás, a műsorsorozat befejezése után is remekül üzemelt és minden téren óriási visszhangot váltott ki. Sok volt tanítványa elegáns londoni éttermekben folytatta pályafutását.
Na így is lehet és még énekelniük sem kellett!
Ha már itt tartunk kicsit engedjük szabadjára a fantáziánkat, milyen tehetségkutató műsorokat lehetne indítani, aminek van is valamilyen társadalom építő jellege és nem a szemfényvesztésről és a feleslegesen táplált illúziókról szól.
A teljesség igénye nélkül:
Megahentes: Minden műsorban más-más állatot kellene feldolgozni és verbálisan ezt kommentálni. A végén megválasztják az év hentesét, aki például kap egy hentes üzletet.
Autószerelő x-faktor: A műsorokban minden versenyző kap egy autót, amit szándékosan elrontottak. A feladat a kocsi beindítása. A végén az év autószerelője vagy az AUDI, vagy a most épült MERCEDES gyárban kap egy műszakvezetői állást.
Megasztalos: A hetente jelentkező műsorban, minden versenyző kapna hetente változó fa fajtából egy bizonyos mennyiséget és ebből hétről-hétre más-más bútort kellene készíteniük. A győztes egy bútorgyártó cégnél kaphatna állást vagy egy saját teljesen berendezett asztalosműhely is lehetne a jutalma.
Zöld Csillag születik: A jelentkezők zöld energia ötleteiket bemutatják, amiket profi szakemberek értékelik. Hetente kiesik a leg kevésbé zöld, a végén a győztes ötletét bevezetik a piacra és kap egy önfenntartó házat a Pilisben.
Sírásó x-faktor: ezt nem részletezném, de minek is folytatnám, ezer meg ezer ilyet lehetne kitalálni és én biztos vagyok, hogy ezekre lenne is igény és néznék is az emberek!
Ne álltassuk feleslegesen egymást, minek!