you won't be free!
Gondolom mindenki van úgy, hogy sehogy sincs!
Elmenni messzire, úton lenni, nem függeni senkitől, semmitől, magad lenni, minden befolyástól mentesen.
Szorongató érzés, de mégis felszabadító minden pillanata mikor beléd költözik. Van mikor várod, van mikor csak úgy megjelenik, de örülsz minden másodpercének, amikor rád települ, benne a szabadság illúziójával.
Elképzeled milyen lenne, ha elindulnál, úton lennél, csak te és a gondolataid, öröm lenne minden lélegzet vétel, lelassítanád az időt, csak hogy soha ne érjen véget. Ledobni minden láncot, elhagyni minden konvenciót, Jézusi naivsággal, tiszta hittel élni tovább és figyelni, tanulni a jelekből, jobb és szabadabb embernek lenni.
Én ehhez, sajnos a aszkéta kinézetet kivéve puhapöcs vagyok, pontosabban voltam, de mégis belül érzem, hogy élvezném minden egyes pillanatát, bennem van mélyen a szeretet és a béke, a szabadság maga.
Miért is írtam ezt a pár gondolatot?
Adamo megpendítette a húrt, én meg elkaptam a dallamot.
Kicsit megkésve, Ianbá barátom által találkoztam egy igaz történettel, egy fiúról, aki 22 évesen felégeti a volt életét és elindul a szabadság rögös útján, egyenesen a végzetébe.
Már családos emberként kötelességeim vannak, nekem már a fiúk az élet, de ezt az egészet nem tudom kiverni a fejemből.
Elmeséltem otthon a kedvesemnek a neten összegyűjtött infókból összerakott történetet, amire rögtön rávágta, hogy ezt ő már olvasta, amit némi keresgélés után meg is találtunk a könyveink között. Meg volt és még nem olvastam, szánalmas!
Állítása szerint nagyon jó könyv, de szerinte a srác egy önző dög, amiért ilyen helyzetbe hozta a családját. Alig várom hogy elolvassam a könyvet, csak idő kérdése ez is!
Az Út a vadonba (Into the Wild) egy Jon Krakauer által papírra vetett non-fiction regény, ami Christopher McCandless kalandjait követi nyomon. 2007-ben Sean Penn csinált belőle egy zseniális filmet, a filmet már többször megnéztem, gyönyörű minden pillanata.
Mi vezérelhette a srácot, kalandvágy, gyermeki idealizmus vagy csak egyszerűen az önzéssel nyakon öntött önpusztítás?
Olvassátok el, nézzétek meg, de addig is itt van nektek Adamo napi zenéje mellett a film legzseniálisabb betétdala, ráadásul egy bónusz élő zseniális előadásban a filmes barát Johhny Deepbával.
Adamohoz visszatérve, Eddie Veder csinált egy olyan filmzenealbumot, amit ha egyszer meghallgatsz, soha az életben nem versz ki a fejéből. Zseniális!
Ui.: Ha a feleségem hív, ez a dal, a society a csengőhang!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
adamo.blind 2011.02.28. 14:54:30
A történetet nem lehet két mondatban kielemezni, de az szerintem mindenképpen leszögezendő tény, hogy egy ilyen hagyjunk hátra mindent, és induljunk el dolog nem születhet önzőségből. Ez az igazi önzetlenség, a szabadság.
"On bended knee is no way to be free!"
