Úgy zártam tegnapi posztomat, hogy a történet folytatódik, és folytatódott is mindaddig, amíg a fogaskerekeken és az IQ-teszteken átgázolva másnap be nem estem az üzembe, végzetem helyszínére.
Voltam itt már tavaly gyakorlaton, szóval annyira nem volt ismeretlen a terep, egyedül a 14 méter magas reaktor okozott nem kis lelki erőfeszítést, aminek a tetején konkrétan már navigáltam a lábamon.
De ez az emlék egy év távlatából már darabokra hullott és távozott a szitaagyamon keresztül, így mit sem sejtve, teljesen bátran sétálgattam fel-alá az üzemvezetővel, amikor is jött a kulcskérdés: "Kedves Ádám; és a magassággal hogy állunk?!" Megtudván, hogy az irodai papírtologatás mellett erőteljesen hozzátartozik a munkakörhöz a napi különböző mintavételek végrehajtása, a már említett 14 méteres reaktor tetején is, őszintének nem tűnő mosollyal feleltem a főnöknek: "Én bármit megcsinálok (bakterúr), csak a földön legyen..."
Némi tanakodás után, pár nap múlva Vidi főszerkesztőbá egyik Tesóján keresztül megüzentem a bakternak, hogy köszönöm a lehetőséget, de inkább másfelé próbálnék szerencsét.
Belegondolva, hogy egy 14 méter magas reaktor tetején (ami olyan 44,3 lábnak felel meg) konkrétan megéltem a halálfélelem mindegyik aspektusát; mindenki nézze meg az alábbi videót, amelyen két fószer nem kevesebb, mint 1768 láb magasra másznak. Incredible!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
