Ma sikerült elvinnem először a beszoktatás közepette Rocky fiamat óvodába, ami nem volt éppen gyenge mutatvány.
Már otthon sírógörcsöt kapott, „Nagyon hiányozni fogsz Anya!” jött a jól irányzott lélektani balcsapott, amitől az Anyja is összeomlott rendesen, a kistesó Duda közben semmitől sem zavartatva zúzta össze a lakás még megmaradt értékeit. Egyébként fogalmam sincs mitől működik egyébként Duda, ugyanis enni alig eszik, aludni alig alszik, de egy pillanatra nem áll meg egész nap, szerintem egy miniterminátor, ami elpusztíthatatlan. Biztos visszaküldte magát a jövőből, hogy minden működő földi eszközt elpusztítson, teszem hozzá, a küldetését eddig maradéktalanul teljesítette.
Visszatérve az óvodára, nagy nehezen elindultunk, Rocky úgy szorította a kezem, mint amikor egy vírustól sikeresen kiszáradva a kórházban ott gubbasztottam az ágya mellett és fogtam a csöpp kis kezét. Mentünk vagy tíz métert, majd megkért, hogy fogjam az ölembe, amit meg is tettem, itt pedig úgy ölelt, mintha az életben nem akarna elengedni.
Nem semmi a fiú, annyira érzékeny, szeretetreméltó és jólelkű, hogy az csoda, de sajnos nem tehettem semmit, mert ha nem viszem be az csak neki lenne rossz a jövőre nézve, úgyhogy a küldetést folytatva berongyoltuk a gyermekmegőrző objektumba.
Innen kezdődtek a bajok, nem elég, hogy sírt, de konkrétan fogalmam sem volt, hogy mit és milyen sorrendben kell csinálnom. Otthon persze megkaptam a muníciót, hogy első ajtó jobbra, majd az öltözőfolyosón keressem meg a jelét (létra), átöltözés, majd sárga táska, cipő, piros táska, majd első emelt és sárga táska, vagy valami ilyesmi, de ott konkrétan fogalmam sem volt, hogy merre az arra.
Erdő, mező, vadvirágok, de semmi ok nem volt a pánikra, mert ott volt velem az okos nagyfiam, aki kisírt szemmel, szipogva mondta, hogy mit kell csinálnom, „Apa itt van a jelem, látod ott a létra!”, „Ide kell tenni azt a ruhát amiben jöttünk.”, „Ez a benti cipőm Apa.”, „Ezt a táskát fel kell vinnünk az emeletre.”, „Látod Apa, ez az a lépcső, amiről Anya beszélt.”, „Apa ide tedd a táskát, a létrához, ha kimegyünk az udvarra, ezt fogom felvenni!”.
Hihetetlen, de nem én támogattam a megtört gyermekemet, hanem még ő segítette a bénázó apukáját. Elképesztő kisember, imádom.
Átöltözve, mindet el és bepakolva, az emeleti játszószoba ajtajában még megbeszéltük, hogy délután megnézzük az interneten, hogy hol lehet rendesen működő, lézerfegyveres buzz-lightyear figurát kapni, mert nagyon szeretne egy ilyet. Megtöröltem a kisírt szemét, megöleltük egymást, puszi-puszi, majd elcsukló hangon mondta, hogy „Nagyon szeretlek Apa!” és lehajtott fejjel még mindig könnyezve bement a többiekhez. Szívszorító volt őt így látni, de majd megérti egyszer, hogy ez csak az ő érdekében történik.
Szeretlek Fiam!
Update 1.: Természetesen, még mielőtt meggyanúsít valaki, a miniterminátort is imádom, sőt. Olyan lökött, mint én voltam, hiperaktív, kíváncsi, anyaszomorító, tehát imádnivaló! Duda imádlak!
Update 2.: Most jött a telefon, hogy a flusztrált óvónéniknek bejött a mai együttes megjelenésünk, úgyhogy azt javasolják, hogy ha lehet én vigyem a Főnököt az óvodába. Viszem!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
pidon 2010.09.08. 13:39:48
2. remélem Tündér Dudika egyszer majd jól megbosszulja ezt a negatív diszkriminációt.
