A harcművészettel kapcsolatos szabályok alkotása nagyon régi időkre nyúlik vissza. A szabályok akkoriban még nem a tiltott szerek használatára összpontosítottak (ha a tojáson kívül, volt egyáltalán szintetikus anyag), sokkal inkább arra, hogy nagy biztonsággal meg tudjuk állapítani, hogy ki a jobb, illetve megakadályozzák a verseny megvételét, közismert néven a "bundát" Ennek érdekében az olimpiai játékokon már Kr. e. 6. században szabályokat alkottak, amelyek nem csak a versenyzők viselkedésére vonatkoztak vagy a büntetendő cselekedeteket határozták meg, hanem azt is, hogy milyen esetekben, hogy kell a bírónak cselekednie. Például (a Pataky István könyvtár egyik becses kölcsönzése alkalmával ismertem meg) ha a birkózás közben a bíró szabálytalanságot észlelt, a szabálytalankodóra kellett ütnie. A versenyzőre bárhova(!) üthetett kivéve a fejére. Talán ez lehetett a lekopogás egyik elődje, ugyanis a nagy hangzavarban, a küzdelem hevében a birkózó felek nem valószínű, hogy meghallották volna a bíró szavát. A bíró ekkor megállította a mérkőzést, ami csak akkor folytatódhatott tovább, ha a vétkes kifizeti a szabálytalanságért járó büntetést. A büntetésekből befolyt összegekből Zeusz szobrokat öntöttek bronzból. Ez két célt is szolgált, egyrészt ezzel próbálták volna kiengesztelni Zeuszt az elkövetett szabálytalanság miatt. Másrészt pedig ez a szobor a talapzatával a mai írott sajtó szerepét töltötte be. Ugyanis a talapzatra vésték, hogy kinek a pénzéből lett a szobor kiállítva, és milyen vétséget követett el az illető, majd a szobrot a bejáratnál felállították, hogy mindenki jól láthassa „az idők végezetéig”.
A szabályok betartását bírói testület ellenőrizte, ezt a testületet pedig az Olümpiai Bizottság tartotta szemmel. (talán a mai NOB elődje).
A verseny előtt pont úgy, mint napjainkban, a versenyzőknek fogadalmat kellett tenniük, hogy csak megengedett eszközöket használnak a versenyen. Érdekes az, hogy a versenyzőkön kívül a bírók, edzők és a családtagok is megtették a fogadalmat. Valószínűleg azért, mert ezek a versenyzők többnyire gazdag családokból kerültek ki, nem a pénzért, hanem a hírnévért harcoltak, és így gyakran lehetett attól tartani, hogy valamelyik szülő gyermekének előre biztosítja a győzelmet, az ellenfelek lefizetésével.
Az ókori Görögországban eleinte az olimpián nem volt túl sok versenyszám: futó számok, öttusa, ökölvívás (Kr.e. 708) birkózás (Kr.e. 688). Érdekes az, hogy ekkor az olimpiai sportágak több mint felét tette ki harcművészethez tartozó sportág. Az ókori olimpián főleg a küzdősportokban nagyon gyakori volt, hogy egy-egy mérkőzés az egyik fél gyakori halálával végződött. Az ilyen esetekben sem mindig az életben maradt versenyző kapta meg az olajfa koszorút, a győzelem sorsáról gyakran a szabályok és a bírák döntöttek. Erre egyik jól ismert példa a Kr. E. 496-ban a 71. Olimpián történt. A sztüpalaia szigetről származó (Itt most egy megjegyzés a szerkesztőbától, a sziget és a versenyzők neveire nem 100%-os az emlékezetem) Kleoszodész agyonütötte epidauroni Ikkoszt, az ellenfelét.A bírák úgy ítélték meg, hogy szánt szándékkal ölte meg ellenfelét, így elvették a győzelmét.
Egy másik görög sztori szerint a szabályokhoz való ragaszkodást. A pankration, a pankráció ősét Kr.E. 472-ben vezették be, ebben indult Arakhion is. Harmadik olimpiai győzelme előtt állt, mikor is ellenfele megfojtotta, de még mielőtt meghalt volna, kitörte az ellenfél egyik ujját, aki a fájdalom miatt feladta a versenyt. Így a halott fejére helyezték el a győzelmi koszorút. Tehát, aki feladja a versenyt nem lehet nyertes, még akkor sem, ha az ellenfele a küzdelem közben meghalt.
A harcművészetek szerteágazó irányzatait úgy lehet elképzelni, mint egy nagy ernyőt, melyek együtt fedik le a teljességet. A különböző mesterek a harc más és más vonatkozásait tartják fontosnak és az általuk legfontosabbnak tartott technikákat művészi szintig fejlesztik. Szükségszerű eközben olyan stilizált küzdelem létrehozása, amelyben elfogadható kockázattal gyakorolhatók a leglényegesebbnek tartott mozgásformák. A cél, hogy a sportszerű szabályok közt jól szereplő versenyzők, a való életben is helyt álljanak. Ez motiválta a régi görögök ökölvívását, sok nemzet lovasjátékait, íjász vagy birkózó versenyeit vagy éppen lovagi tornáit. A fenti példák szerint a győztes személye ezekben az esetekben sokszor önkényesnek tűnik, vagy éppen nem mérhető objektíven. Ilyenek a formagyakorlatok és ezek legősibb változatai a kardtáncok. (Költőnk Balassi Bálint ez utóbbinak szintén mestere volt, és a harcmezőn is bizonyította tudását.) A kardtáncok késői leszármazottai a magyar botos táncok, ahol még lényeges küzdelem és verekedés sem zajlik. Ennek ellenére a kötött küzdelmek, formák vagy éppen táncok megtanítják a szükséges technikákat, és akik jártasak ezekben, azok számára általában teljesen egyértelmű ki a jobb.
Ezek szerint a szabályoknak meg kell felelni az adott harcművészeti stílus karakterének is. Minden stílus a harcművészetek más elemét tartja az igazi küzdelem legfontosabb részének. A taekwon-do a külharc rúgásait, a kendo a fegyveres küzdelmet hangsúlyozza, s míg a kyokushinkai szerint egy küzdelemben a fizikai erőnlét a döntő, a tai-chi és a wing chun a közelharcra és az ellenfelek érintkezésére koncentrál. („Tapadó kezek”) A jiu jitsu és az aikido pedig a lágy mozdulatokban és az életpontok elleni támadásában látja egy küzdelem sikeres kimenetelét.
A mongol és a kínai birkózás vagy a brazil jiu jitsu szerint éppenséggel a földharc üdvözítő.
A kraw maga, melyet Lichtenfeld Imre tökéletesített az orr- és a heretámadás a sikeres túlélés alapja.
A fentiek miatt a különböző stílusok olyan szabályokat alkottak, amik azt gyakoroltatják, ami szerintük egy küzdelem során dönthet.
A harcművészetek versenyszabályainak külső követelményeknek is meg kell felelniük. Egyik ilyen az átlátható és sportszerű küzdelem biztosítása. Amellett, hogy egy küzdelem sportszerű meg kell felelnie az „eladhatóság” szabályainak is. Ezért olyan szabályrendszereket kell alkotni, melyek lehetővé teszik ezt a két dolgot egyszerre. Elérik azt, hogy a győztes ne egy meghatározó tulajdonsága miatt nyerjen csak. Pl.: fizikai erő, magasság, hosszú végtagok.
A küzdelem elején ne legyen mindenki számára egyértelmű, hogy ki fog nyerni, ugyanis így elveszítené a verseny az izgalmát, és a nézőt megfosztaná a szurkolástól. Másrészt kívánatos, hogy a küzdelem végén igenis legyen egyértelmű a győztes, hiszen ezen a pénz, egzisztencia és nemzetek dicsősége múlik. Továbbá a szabályoknak lehetőséget kell adniuk a látványos, fordulatos versenyzésre, tehát a gyengébbnek is legyen esélye, de azért a jobb be tudja bizonyítani, hogy ő a jobb.
Mindenféle technikák engedélyezése együtt nem életképes (elnézést az MMA rajongóktól), mivel a finom egyensúly megbomlana közöttük. Ha leszűkítjük a technikák körét, akkor is lehetnek olyan technikák, amikkel, sokkal hatékonyabban lehetne nyerni, mint másokkal és nyilván minden versenyző ezeket részesítené előnyben. Ha ennek jelei megmutatkoznak, változtatásra lenne szükség. Ilyen esetben két hatékony rendszer kínálkozik. Az egyik, amikor alkalmazható technikákat változtatják. Vegyük a térdrúgást! (most nincs kedvem Gerizni) A rúgás vagy a térdrúgásba való behúzás nagyon hatékony a thai boxban és éppen ezért tiltották is a versenyeken. A K1-ben is problémát okozott egy időben a térdrúgások dominanciája, majd végül nem a térdrúgást tiltották sok más versenyen. A másik ilyen módszer a pontrendszer megváltoztatása,, így egyes sikeresen kivitelezett technikák megváltoztatása több pontot érnek, mint mások és ez elősegítheti a küzdelem színesítését. (Pl.: A WTF taekwon-do versenyeken régebben minden megrendítő erejű találat 1 pontot ért, ami gazdaságtalanná tette a stílusra amúgy jellemző rúgásokat. Az újabb rendszerben egy fejrúgás két pontot ér, ez esélyt ad a látványosabb küzdelemre.)
Tehát a szabályoknak, mint minden dolognak az életben megvannak a maguk előnye és hátránya. A szabályok magukban rejtik a specializálódás veszélyét: egy adott szabályokkal rendezett versenyt csak azok nyernek meg, akik a legjobban alkalmazkodtak a szabályokhoz. Ez az előny pedig nem tarthat örökké, csak addig ameddig mindenki alkalmazkodik. Előbb- utóbb a versenyzők kiemelik a leghatékonyabb technikát és azokat csiszolják, míg a többit esetleg elhanyagolják. Nem fordítanak elég időt a harcművészetek teljességére, a filozófiára, a részletes technikai tudásra vagy a formagyakorlatokra.
Összegezve: A verseny nagyon könnyen lenyeli a „harcművészetet” Gyakran a siker és a pénz fontosabbá válik, mint a tökéletesedés. Ezt persze a mai világban nem lehet vagy legalábbis nem érdemes felróni senkinek sem, ehelyett a szabályoknak egyben védeniük kell magát a harcművészetet is az által, hogy nem engedik elveszni a küzdelmek sokszínűségét.
A szabályok legyenek mindenki számára érthetőek, védjék a verseny tisztaságát és a versenyzőket, feleljenek meg a stílus által támasztott követelményeknek, de tegyenek lehetővé izgalmas küzdelmeket és mindenki előtt legyen nagyon látványos maga a verseny.
Videók a témában.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
