Utam feléhez érkeztem. Úgy is mondhatnám, hogy felértem a hegy csúcsára.
Innen látható legtisztábban a táj. Visszanézhetek az elmúlt fél évre, és nagyjából már el tudom képzelni, hogy mi vár rám az előttem álló hat hónapban.
Azt gondolhatná a magamfajta ember, hogy ennyi idő elteltével, a kihívásokat rendületlenül tűrve talán már választ kaphatna bizonyos kérdésekre, de a bizonytalanság egyre csak fokozódik. Az igazság-igazságtalanság témakörének határvonalai is kivehetetlenül összemosódtak. Egy újabb hitrendzser omlott darabjaira bennem az elmúlt egy hónapban.
Mondjam azt, hogy már megszoktam? Soha életemben nem éreztem még magam ilyen hitétvesztett embernek, mint most, ebben a pillanatban.
Végeztem az Istennel is, aki kibaszottul szarik rám, holott büszkén mutogathatnám az elmúlt 3 évemet is, hogy mennyi energiát öltem az emberségembe, mások és a világ segítésébe, és lófaszt sem kaptam érte cserébe.
Nem baj. Megismétlem: már megszoktam. Így kell folytatnom az utam, a megfelelni vágyás és a jobb emberré válásra való törekvés nélkül.
God hates us all!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
