Távoli kocsmák fényeit látom felvillanni a horizonton. A távolságmérőm pedig 61 napot mutat. Két hónapnyira vagyok a céltól, és bennem a kezdeti nyugalom helyét lassacskán átveszi az izgatottság, de elsősorban mégis a porzó veséim és kiszáradt májam örömódáit hallom feltörni valahol a testemben.

Szóval az egyik felem örül valaminek. A másik részem viszont némán ül és bambul maga elé. Hiányzik neki valamilyen kézzel megfoghatatlan jutalom. Sikerélmény- vagy önbizalom-féleség. Bár az is lehet, hogy mindez megvan, csak nem veszem észre, mert az utóbbi időben még az érzékelésem is annyira elhagyott, hogy már a pozitív és negatív behatásokat sem vagyok képes megkülönböztetni.

Az elmúlt 10 hónapban őszintébb voltam önmagamhoz, mint előtte egész életemben. Rengeteg elvarratlan szálat varrtam össze, rengeteg kiálló szöget vertem be, rengeteg elrontott dolgot hoztam helyre és rengeteg félelmet győztem le, mégis a legfontosabb álmokkal kapcsolatos önbecsapásaimtól félek. Vagyis már magamnak sem tudom megmondani, hogy mit is szeretnék.

Nem tudom, hogy végül is ez kapcsolódik-e az absztinenciához, de egy nagy bölcs régen azt mondta, hogy minden mindennel összefügg. Csak az a baj, hogy még szesz nélkül is néha úgy érzem magam, mint az alábbi klipben szereplő úriember.

A bejegyzés trackback címe:

https://raklapfos.blog.hu/api/trackback/id/tr865608981

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.