Szombaton csokorba szedtem itt a hazafias gondolataimat, majd olyat tettem, amit eddig még soha: kiposztoltam a Facebook-ra ezt a bejegyzésemet.

Nem kis fejtörés előzte meg ezt a mutatványt, mivel mérlegelnem kellett a kimondott, de főleg az eddig leginkább kimondatlan dolgok súlyosságát.

Egyrészről azért, mert ez a blog egy hobbiblog. Se több, se kevesebb. Stílusát tekintve a szarkazmus és a cinizmus melegágya. De nagyjából olyan, mint egy családi piknik, ahol Vidi főszerkesztőbával kitárgyalunk mindent. Senkit és semmit nem kímélve véleményt formálunk (Persze a kedvenceinket dicsőítjük!), kicsit szívatjuk egymást, majd jót röhögünk az egészen, végül megnyomjuk a "közzététel" gombot. De soha nem térünk el az alapelvünktől, mely annak az elképzelésnek a megvalósításán nyugszik, hogy 3 embernél több még véletlenül se olvassa ezt az oldalt. Na, ez az, amit most bebuktunk. Mivel a blog népszerűségét szemléltető, eddig irgalmatlanul impotens adatokat közlő statisztikai grafikonjának mutatója olyan váratlanul tört az egekbe, mint Józsi bácsi hancúrlece élete első viagra-ja után. Egyből meg is ijedtem, és félek, hogy Vidi főszerkesztőbá is azonnal ideges lesz, ha ezt meglátja, és büntetésül ötször fogja velem végighallgattatni a Megadeth legújabb lemezét, ami kb. olyan szar lett, mint a konyakkal lekísért franciasaláta másnap reggeli egyvelegének végeredménye.

De ne essünk pánikba! Térjünk vissza egy kicsit a mondandóm elejére, és vizsgáljuk meg a másik oldalt is, mivel másrészt azért is paráztam egy kicsit, hogy irományom közszemlére való tételéből fakadóan mit is fogok én kapni az egymást szerető, tisztelő, egymásért minden körülmények között kiálló, a testvériség szellemében nevelkedett magyar állampolgár társaimtól. De végül is nem kaptam többet és mást, mint amennyit és amit vártam. Tudatosan nem szóltam bele a kialakult "beszélgetésbe", és nem is tetszikeltem egyetlen kommentet sem, pedig voltak, akiknek a véleményével egyetértettem, és természetesen akadtak olyanok is, akiktől szinte már vártam a személyem ellen irányuló, fröcsögően lealacsonyító kritikákat. Na, pontosan az ilyen emberek létezésének és viselkedésének ténye ösztönzött a Szánalomország című posztom megírására. Nyílván ezek az egyének képtelenek olvasni a sorok között, és rádöbbenni, hogy ez bizony róluk szól. Inkább elkezdenek pocskondiázni, ezzel hűen tükrözve a koponyájukban leledző kis húscafatot. De semmi probléma, ez így van rendjén, végül is magyarok vagyunk. És amúgy is én kérek elnézést, és szégyellem el magam, hogy annak idején odafigyeltem nyelvtanórán.

Na, mindegy. Ez az egész is csak egy szimpla, péntek esti focimeccsből indult ki. Egyszerű dolgokból áll az élet, de ha az ember nem úgy gondolkodik, nem abban hisz, nem azt szereti és nem azon az oldalon áll, mint a másik, akkor indul csak el a harc és a vádaskodás. És ez nem csak olyan hétköznapi dolgokban fedezhető fel, mint a foci, mert tudjuk jól, hogy ha a nagy nyílvánosság előtt például a kukába dobom a rohadt narancsot, akkor bizony várhatóan egyből meg fognak vádolni azzal, hogy biztosan szegfűt növesztek a kiskertemben.

Azt hiszem, nagyjából mindent leírtam, amit szerettem volna ezzel a témával kapcsolatban. Egy dolog jutott eszembe, amely talán még gondolkodásra késztethet bennünket. Az Apocalypto című film villant át rajtam, amely egy idézettel indul:

"Egy nagy civilizáció nem hódítható meg kívülről, amíg nem pusztítja el önmagát."

A bejegyzés trackback címe:

https://raklapfos.blog.hu/api/trackback/id/tr115500706

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.