Készül a 4. Subscribe-lemez.

Hol is kezdjem?

Talán elég lenne annyit írnom, hogy letelt az egy év és teljesítettem a küldetést. Vagy még ennyit sem. De akkor valamilyen hiányérzetem maradna az egész után. Mindenesetre azzal kezdtem, hogy visszaolvastam mind a 11 antialkoholista posztomat, hátha majd így meg tudok fogalmazni egy végső konklúziót, amely önmagamnak és másoknak is válaszul szolgálhat a bizonytalanség feneketlen tengerében.

De az értetlenség behálóz minden gondolatot, sejtést, magyarázatot, de legfőképpen az igazságot. Hitetlen állapot ez, kedves elvtársak. De miben is higgyen a magamfajta egyszerű, műveletlen, iskolázatlan ember, aki az igazságot, mint egy fekete lepkét kergeti a sötétben.

És az önbizalom? Azt mondják, valamit valamiért. Bár ez az egész olyan volt, mint amikor az ember elmegy a pszichológushoz egy adott problémával, és kiderül, hogy az a bizonyos probléma valójában a legkisebb fajsúlyú csata az eltemetett vágyak és félelmek közti háborúban. Mert számomra kiderült, hogy az egy évig való nem ivást mégcsak kihívásnak sem lehetett nevezni. De amik eközben a felszínre bukkantak: az immáron megkerülhetetlen és megoldásért kiáltó félelmek, amelyek megváltoztatása fájdalommal jár. És mindezt tisztán, józanon. Amikor nézel és igazán látsz. Fülelsz és igazán hallasz. Élsz. Mellébeszélések, kifogások és menekülések nélkül.

Végül is vannak dolgok, amelyeket meg lehet oldani, és vannak, amelyeket nem. Ezt tiszteletben kell tartani, a saját határainkkal és képességeinkkel együtt.

De nehogy beforduljunk itt lelkileg! Inkább ünnepeljünk, mert van mit! És így egy év elteltével fel is tenném a mindent vivő kérdést:

Akkor iszunk egy pálinkát?

 

Ráfordultam a célegyenesre, és ezen nincs mit túlmagyarázni. Fiatalabb már nem leszek, de öregebb annál inkább. De ha így az egészségemért tettem valamit, akkor már megérte ez az egész hercehurca.

Ami a legfontosabb, hogy megtanultam nemet mondani, és talán a kihívás teljesítéséből születő sikerélmény és önbizalom is szépen lassan megérkezik hozzám.

Nem számít, hogy ki mit mond, tudatosan ki lehet kerülni a megfelelni vágyás csapdáját.

De nem húzom a szót, úgysem érdekel ez itt senkit sem. De attól én még jól vagyok.

Napi zene X.

2013.11.18. 20:06

adamo.blind

Amúgy nem felejtettem el, hogy az egész szerkesztőséget ki kéne innen baszni, de hogyan is tehetném ezt meg, amikor már mindenki ki volt rúgva legalább háromszor erről a szánalmas blogról.

Mindegy. Kívánom a mélyen tisztelt szerkesztőbá kollégáimnak, hogy minden nap jusson eszükbe az alábbi dal minimum tízszer, de úgy, hogy ne tudjanak megszabadulni a dallamtól, mely az agyukba égett.

Horváth Hami terceljen a rémálmaitokban is!

Szeretjük a romantikát, de Hami, azt hiszem, hogy az idei Raklapfos-díj a tiéd!

Vidi főszerkesztőbá bő másfél évvel ezelőtt az akkori érdektelenség kellős közepén a főnöki, megmondós mackónadrágot magára húzva vette a bátorságot és kijelentette azt, amit és felkérte majd kibaszta azokat, akiket.

Most idézgetek, de nem másolok, mivel nem vagyok Pál, főleg nem Schmitt, de egyedül én vagyok az, aki jelenleg tartja azt a bizonyos frontot.

Ebből kifolyólag a sörfoltos, kutyaszőrös mackónacit kitulajdonítom magamnak és leszögezem, hogy aki most egy héten belül nem ír egy kibaszott sort sem erre a szánalmas blogra, azt én fogom kibaszni a nem létező szerkesztőségünkből.

Szemet hunyok a régi dolgokon, szóval ebbe most ugyanúgy Vidi, Csercsab és Etelközi Vata is beletartozik. És ha mindez nem elég, az ajánlatunkat még mindig tartjuk Tökinger barátunk részére is!

Blogoljatok, Köcsögök!

Távoli kocsmák fényeit látom felvillanni a horizonton. A távolságmérőm pedig 61 napot mutat. Két hónapnyira vagyok a céltól, és bennem a kezdeti nyugalom helyét lassacskán átveszi az izgatottság, de elsősorban mégis a porzó veséim és kiszáradt májam örömódáit hallom feltörni valahol a testemben.

Szóval az egyik felem örül valaminek. A másik részem viszont némán ül és bambul maga elé. Hiányzik neki valamilyen kézzel megfoghatatlan jutalom. Sikerélmény- vagy önbizalom-féleség. Bár az is lehet, hogy mindez megvan, csak nem veszem észre, mert az utóbbi időben még az érzékelésem is annyira elhagyott, hogy már a pozitív és negatív behatásokat sem vagyok képes megkülönböztetni.

Az elmúlt 10 hónapban őszintébb voltam önmagamhoz, mint előtte egész életemben. Rengeteg elvarratlan szálat varrtam össze, rengeteg kiálló szöget vertem be, rengeteg elrontott dolgot hoztam helyre és rengeteg félelmet győztem le, mégis a legfontosabb álmokkal kapcsolatos önbecsapásaimtól félek. Vagyis már magamnak sem tudom megmondani, hogy mit is szeretnék.

Nem tudom, hogy végül is ez kapcsolódik-e az absztinenciához, de egy nagy bölcs régen azt mondta, hogy minden mindennel összefügg. Csak az a baj, hogy még szesz nélkül is néha úgy érzem magam, mint az alábbi klipben szereplő úriember.