Aranyérem

2013.10.08. 15:08

adamo.blind

Kb. 6-7 évvel ezelőtt „szerencsés” tagja lehettem annak a néhány személyből álló kis társaságnak, amely megkapta Szalkai Tibor (The Idoru, ex-Blind Myself) „élménybeszámolóját”, amelyet a saját aranyér műtétjéről írt. Persze egy hét sem telt el, és már az egész ’honi szakma rajta röhögött, pontosabban a szellemes irományát, amelyet most megtaláltam a gépemen, és gondoltam, bemásolom ide is, mert ez megér egy igazi Raklapfos posztot. Akkor is és most és sírva röhögtem az olvasása közben!

Prológus:

Egy aranyér műtét a kis, mondhatni rutinműtétek közé tartozik. Az orvosok nem tulajdonítanak neki nagyobb jelentőséget. Ebből kifolyólag oly’ pozitív erővel tudnak rábeszélni a beavatkozásra, hogy még te érzed magad megtisztelve. Lehet, hogy az én esetem speciális, és bennem van a hiba, de szerény példám talán támasztéka lehet az ellenérvnek.

Az első hat nap:

Az édes otthontól 200 km-re műtöttek, egy gyönyörű kórházban, egy gyönyörű napon, március 15-én. Az ismerős doktornak csak ekkor állt módjában megkezelni a valagam, tehát sok választásom nem volt. Április 1-től amúgy sem ér semmit a TB kártyám. Itt az idő, most vagy soha! Óriási szlogen, éltem is vele. Egyszemélyes V.I.P. szobát tudhattam magaménak, saját zuhanyzóval, WC-vel, légkondival, szúnyoghálós ablakkal és egyéb nyalánkságokkal. Úgy éreztem magam, mint egy négy csillagos szállodában. Hozzá kell tenni, hogy éjszaka egy órát aludtam, mert koncertünk volt Csongrádon, és hajnalban értem haza a kibaszott Bridge To Solace zenekar baleksága miatt. Imádom őket, de többet nem erőltetjük a közös, vidéki bulit, ha egy mód van rá. Szóval kezdtem már hulla készen lenni, mert a délre meghirdetett műtét is csúszott két órát. Nem voltam különösképp izgatott, alig vártam, hogy búcsút vegyek életem egyik legfőbb megkeserítőjétől. Jött a nővérke, belespriccentette a drogot a tomporomba, és kisvártatva már toltak is a tett helyszínére.

Figyelemre méltó hely ez a műtőszoba. Olyan barátságos, meleg, bizalomgerjesztő. Áthelyeztek a műtőasztalra, két lábamat bele a tartóállványba, szülőpózba. Combjaim között a doki feje, orvosi szerkóba ágyazva már kémlelte is a csücsökkaput. Aztán egyszer csak arra eszméltem, hogy mondja a már álarc nélküli aranykezű orvosom, hogy készen vagyunk, minden oké, vihetnek. Visszatoltak a backstage-embe, miközben érdekes figurákat láttam itt-ott-amott, némelyikkel még párbeszédbe is elegyedtem. Mikor kissé sikerült öntudatomon kapni magam, azt éreztem, mintha négy darab különálló segglyukam lenne, szorosan rákötve egy ötödikre, és annyiféleképpen fájnak, ahányan vannak. Az első értelmes dolog, amit a hablatyáradatomból ki lehetett venni, az a „pokol” szó volt. Aztán a „Na, baszd meg, ez kurvára fáj! Hol az a kibaszott fájdalomcsillapító?” Jött az infúzió, a drog, és máris magamhoz tértem. Mozgástól független, konstans égető, szúró, maró fájdalmat konstatáltam ott lent. Közel egy órás rámeditálással sikerült elszakítani a tudatom fókuszpontját innen, és akár még kommunikálni is lehetett velem. Gondoltam, jó, most már rosszabb nem jöhet, innen csak felfelé vezet az út, mikor hirtelen magától görcsberándult a gézzel teletömködött lyukam, mint amikor megcsiklandozza a vízáradat, vagy mint amikor szarásnál elvágod a végét. Mi mást is mondhattam volna, minthogy: „Ááá, ez mi a fasz?!” Aztán kisvártatva elengedtek a végbélizmok. Olyan volt, mint amikor nagyon lassan gyantáznak. Nem hittem el. Ha megmozdultam, egyből lesújtott ez az összerándulás. Minden agyi kontroll energiámat felhasználva sikerült kissé visszaszorítanom a támadásokat. Na, de akkorra már alig láttam az álmos fáradtságtól, és megpróbáltam hunyni kicsit. Persze ilyenkor ellazulsz, az agyad átkapcsol, a tudatos kontroll eltűnik és a tudatalatti lép színre. Mit eredményez ez? Na, mit? Újabb összerándulásokat. Ahányszor lementem alfába, egyből baszott vissza éber állapotba az elkúrt fájdalmas görcs. Mindeközben rengeteg családi hívást fogadtam mobilon, melyek aktuális állapotomról kérdeztek. Szegényeknek sok jóval nem szolgálhattam. Egy rég nem látott barát is ekkor hívott, hogy nem megyek-e bulizni este. A hír hallatán úgy vélte, szopatom. És nem! Este 7-re zombivá váltam. A Gyűrűk Urából Frodó sztorija az árnyékvilágban hozzám képes esti mesének tűnt. Az egész éjszaka agonizálással telt. Somló Pali hívott éjjel 1 körül, hogy ott vagyok-e még a buliban, mert már mindenki hazament. Erre én: „Palikám, én most egy másik buliban vagyok, és le kell raknom! Csá!” Míg azon az éjszakán a fővárosban egymást dobálták a tüntetők meg a rendőrök, én a lidérceimmel buliztam. Ahhoz a malomjátékhoz tudnám hasonlítani, amikor az ellenfeled csiki-csukizik, te meg vérzel elfelé a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. Annyira kivolt az érzékelésem, hogy azt sem tudtam, kell-e hugyoznom, vagy sem. Úgy vizsgáltam meg, hogy nyomogattam a húgyhólyagom. Miután fájt, kikértem a kacsát. A nővérke nagy bőszen fel is állította egy karnyújtásnyira, az ágy mellé egy székre. Amikor kiment, megpróbáltam hasznosítani a segédeszközt, de egy csepp se jött ki. Hurrá! Gondoltam, mi jöhetne jobban most, mint egy katéter. Az egyik éjszakai összerándulás alkalmával alkarral véletlenül úgy levertem szegény kis kacsát a helyéről, hogy a félig nyitott ajtón keresztül kigurult a kórteremből a folyósóra, szerencsére üresen. Sokakat felvert ez az incidens. Cseppet sem volt ciki, mikor a nővér egy szerény megjegyzéssel visszahozta: „Dobálózunk? Dobálózunk, Tibor?” Hajnal 4-5 körül sikerült kicsit hosszabban elpillednem, mire beront a nővér, kezében a lázmérővel, vérnyomásmérővel. Egy jó kis hőemelkedés, és egy 160-as vérnyomás bejátszott azért. Nem bírta kis megjegyzés nélkül: „Biztos rosszat álmodott, Tibor!” „Igen, mondom, magával!”

Reggel beröppent a főorvos úr, és meginvitált a vizsgálóba, „Kiszedjük a gézt!” jelszóval. Fel kellett volna venni azt a tortúrát, míg feltápászkodom és elvonszolom magam odáig. Nem voltam egy Carl Lewis. A Terminator-nak volt ilyen mozgása az első részben, mikor a vége felé jött ki a felrobbant kamion lángoló tüzéből. Felfeküdtem a kínpadra, szokásos pucsítós pozíciómat felvéve. Már az is kurva kemény volt, amikor levette a ragtapaszt. Szőr nem maradt a seggemen, az tuti. Aztán mondta, kicsit fájni fog most, és belekezdett a hadműveletbe. Azt hittem, csak egy kis tampon lesz. Aha! Vagy másfél méter hosszú gézcsík volt bepumpálva, kígyópózba csavarodva. Megfogta a végét, és elkezdett vele körbefutni, mint a tűzoltós filmekben a főszereplők a spriccelővel. Azt hittem, ott helyben beszarok, behugyozok, behányok egyszerre. A biztonság kedvéért kicsit be is volt száradva, nehogy egyszerű legyen a művelet. Nem is korlátoztam trágár szógondolataim, kurvaéleteztem hangosan, csak úgy zengett az épület. Aztán szétfeszítette, belenézett, mondja, tökéletes, gyönyörű, be sincs gyulladva. Na, baszd meg, milyen, ha be van? Tíz perc alatt meg is tettem azt a húsz métert a szobámba. Persze felhívták a figyelmem, hogy ma szarnom is kell még. Gondoltam, pisálok egyet előtte. Jó negyed órás próbálkozás után sikerült is. A székeléssel kapcsolatban megnyugtattak, nem lesz gond, nem lehet gond. Jött is az inger nemsokára. Beálltam szarópózba a csésze fölé, és vártam, mi lesz. Jött az anyag, finoman rányomogattam, aztán megálltam, mert majd’ beszartam a fájdalomtól. (Bárcsak beszartam volna!) Ott álltam, mint egy béna fasz, az istenért nem jött ki. Pedig ott volt már a kapuban. Erőlködésem friss vércseppeken kívül semmit nem eredményezett. Eközben feszített, mint a kurva élet, és cincált a fájdalom. Felhagytam ezzel. Visszaimádkoztam a szart, és kértem beöntést. Erről le lettem beszélve, állítólag az még kellemetlenebb. Mondták, nyomjam csak, jön az, nem szakadhat fel a seb. Ha ma nem nyomom ki, holnapra rosszabbodni fog. Visszabattyogtam a vizsgálóba, és kérésemre a doki felnyomott egy zsáknyi vazelint, majd az segít, gondoltam. Arra biztos jó volt, hogy átéljem, milyen szárazon az anál szex, de másra nem. Az ezt követő próbálkozás során megint megakadt az egész a célegyenesben. Hallatlan! Ki hiszi majd ezt el nekem? Kezdtem bepánikolni. Kaptam egy kis hashajtó folyadékot, mondták, majd éjszaka hat. Ugyanis az se jó, ha hasmenésem van. Eljött a 7 óra, vége lett a látogatási időnek, és magamra maradtam a világvége gondolataimmal, eldugult szarommal, berángásokkal, konstans égető fájdalommal, és beájultam. Nem kis örömömre tudtam éjszaka néhány órát hunyni, mire eljött a reggel. Another day, another chance! Benyomtam éhgyomorra két narancsot, egy fél literes kaukázusi kefírt, némi teát, aztán vártam, az alvásnak köszönhetően immáron cseppet letisztult tudattal. Jött az elkerülhetetlen bélreakció, és már battyogtam is a WC-re. Gatya le, véres gézlap ki. Ugyanaz a jelenség. Beragadt megint. Mit tegyek? Hát tuning-olok, huzatom egy kicsit, gyerekkoromban ez mindig bejött. És mit az isten, öt perces kitartó munka után kipulpant egy kis darabka. Éljen! Majd’ elsírtam magam örömömben, mikor láttam, hogy nem szorulásos bogyó. Ezen felbőszülve tovább adagoltam a gázt. És még egy kis darab. Yes! És így tovább. Majd’ kiugrottam a bőrömből. Ez után a röpke húsz perces ceremónia után könnybe lábadt szemekkel síró hegedűszólókat hallucináltam magam köré, és úgy éreztem magam, mint A szakasz című film végén Charlie Sheen a helikopterben. Megvan, mehetek haza. Aztán rájöttem, hogy ahogy a mellékhelyiség ajtaját, úgy a szoba ajtaját is nyitva felejtettem, és már éreztem is a full szarszagot mindenütt. Olyan szögekben voltak elhelyezve az ajtók, hogyha valaki jobban bekukkantott volna a szobába, egyből megláthatott volna szánalmas pozíciómban. De a szag tuti kivándorolt a folyósóra. Ez volt az utolsó említésre méltó történés a kórházban. Kínkeserves hazaút után végre otthoni terepen nyalogathattam sebeim. Azóta is pokol a szarás. Ezt leszámítva elviselhető a dolog, de ülni meg gyors mozdulatokra még képtelen vagyok. Olyannyira pokol a székelés, hogy csak a kádba tudom rakni a cuccot, miközben melegvizet zuhanyozok a seggemre, végbélnyílásom tágulásának megkönnyebbítése érdekében. Aztán az egészet kézzel áthelyezem a WC-be, közben majdnem behányok. Párszor a papír is átszakadt, azóta duplával dolgozok. Nem csinálok mást hat napja, mint fekszem, pépeseket eszek, azt is keveset, ülőfürdőzöm elmerozzant pózban, próbálok másra is gondolni, nemcsak a nyomoromra és napi rendszerességgel szart lapátolok. Na, ez a rock and roll, basszátok meg, nem a szegecses öv! Hahaha!

Konklúzió:

Nos, ha előre tudom, hogy ez ilyen baszódásokkal jár, akkor tuti, hogy nem csináltatom meg a műtétet. Azóta már hozzászoktam például a szárnyas betétekhez. Sokkal kellemesebb viselet, mint a bajszom volt, és lehet, hogy örökre elment a kedvem az análtól. Mindazonáltal ezt az egész kibaszott cécót a zenekarozdizásért toltam végig, hogy nehogy gáz legyen a turnékon, szóval a tagok leszophatnak sokszor, és bő nyállal! Császtok!

Szalkai

tibi.jpg

A bejegyzés trackback címe:

http://raklapfos.blog.hu/api/trackback/id/tr895557044

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

csercsab 2013.10.14. 00:56:05

Ez tényleh tuti sztori volt!

beszámolok 2017.08.27. 22:16:47

Mesés :D
Kiégtem :D :D