Szögezzük le az elején: Sandra Nasic-be szerelmes vagyok, Kerry King meg maga az Ördög.
Azt hiszem, ezek a gondolatok kavarogtak forgószélként az agyamban - na meg az az X vagy inkább XX sör -, amikor magam mögött hagytam az idei Hegyalja fesztivál pénteki napját.
Az úgynevezett "életre szóló élmények"-nél az ember általában csak utólag döbben rá az átélt események súlyára, de jelen esetben már a folyamatok közben is felocsúdhattam a nem mindennapi történések jelentőségeire.
Előételként elfogyasztottam pár Óriás, majd 3-4 Isten háta mögött dalt a Malátabárban, és szépen lassan átcsurogtam a nagyszínpad első sorába, hogy még véletlenül se csússzak le a Guano Apes 9 órai kezdéséről.
Porondra is léptek egyből a német muzsikusok, akiknek elsősorban a pocsék hangosítással, majd a nagy számban megjelent, ám feltűnően unalmasan ácsingózó tömeggel kellett megbirkózniuk. Persze a Quietly sem az a kezdőnóta, amelyre úgy megőrülnének az emberek, így aztán - mindenki a saját szerencséjének (meg jókedvének) a kovácsa alapon - a hátráltató körülményeket kiiktatva elkezdtem magam individuálisan jól érezni.
Nehéz helyzetben voltam, amikor a már említett kritikán aluli hangosítás Sandra német akcentusú, angol nyelvű felkonferálásaival keveredett. Így aztán a Pretty in scarlet című dal előtt a lányoknak szóló monológja közben lábujjhegyre állva, égig érő karjaimmal próbáltam manifesztálni jókedvemet, amikor mosolyogva rám nézett, s nemi identitásomat megkérdőjelezvén megkérdezte, hogy én lány vagyok-e? (Vagy valami hasonlót.) Minden nyelvi és nem nyelvi eszközt bevetve egyből közöltem vele, hogy "No!", majd ezt egy pár másodpercig tartó szemkontaktus-alapú egymásra mosolygás követte.
Yes! Szemeztem Sandra Nasic-kel, és nagyot tévedtem, amikor azt hittem, hogy ezzel véget is ért a mi kis románcunk, ugyanis 1-2 dal után már a férfiaknak dobta fel a mindent vivő óhaját: "I wanna see the naked bodies of you, guys!". Majd amikor keresztülsétálva a színpadon meglátta, hogy én még nem vagyok félmeztelen, egyből megállt, és a fülig érő mosolyával vetkőzésre szólított fel, hogy legyek már olyan kedves, és vegyem le az izzadtságtól átázott pólómat, amely akció sikerült is olyan 20 másodperc leforgása alatt, ami aztán nagy sikítást eredményezett.
Visszatapsolva Őket a ráadásra söröket és ásványvizeket dobáltak be a verejtékükben fuldokló népeknek, amelyek közül egy vizet a dobostól sikerült megkaparintanom.
A koncert végére már a negyedik vagy az ötödik órát töltöttem folyamatos állással, így az elvesztett folyadék pótlására szolgáló célszerszámok megvétele után, s annak tudatában, hogy egy valamivel keményebb zenekar következik, már valamelyest biztonságosabban, a középmezőnyben foglaltam magamnak állóhelyet.
Be is robbantak a stage-re a thrash császárai a legutóbbi albumuk címadó dalával, a World painted blood-dal. Szomorúan vettem tudomásul, hogy a húsevő baktériummal fertőzött Jeff Hanneman gitáros még most sem tért vissza a bandába, de itt volt helyettesítőként az Exodus-os atyagatya, Gary Holt, aki pöcre pontosan letolt minden Slayer témát, a szólókat is beleértve. Sajnos a hangosítás ugyanolyan értékelhetetlen maradt, még az optikai tuning-ként felpakolt 36 db (!) Marshall láda ellenére is. Ebből kifolyólag az olyan darálós témák, mint például a War ensamble, egyszerűen élvezhetetlenek voltak.
Legalább Kerry King mindig rálépett a szólókiemelő lábkapcsolójára, így azokban némileg érthető, és tisztán kivehető volt a gitárjátéka. Többnyire a középtempós dalok jöttek inkább át, értem ezalatt a Seasons in the abyss-t vagy éppen a Dead skin mask-ot.
Egy ilyen szigorú imázsú zenekarnál az arckifejezésekből nehéz eldönteni, hogy éppen élvezik-e a bulit, vagy csak rutinból tolják az egészet, de Tom Araya azért néha bevetett egy-két csakis Rá jellemző indián bájvigyort.
|
|
Irgalmatlanul jól és pontosan játszottak, és még az sem zavarta Őket, hogy a koncert végén kialakult kisebb zivatar okán még az áram is elment fél percre. De nem álltak meg, ugyanúgy tolták a dalt, amiből csak Dave Lombardo-t lehetett hallani, majd mikor visszajött az áram, ment tovább minden, mintha semmi nem történt volna.
Zseniális este volt. Kifelé jövet pedig mindenkinek elmeséltem az általam kreált fárasztó, ám roppant recsegő faviccemet, amely úgy szól, hogy:
- Batman-nek melyik a kedvenc zenekara?
- Hát a Guano Apes...
3 komment
Címkék: fesztivál hegyalja slayer guano apes
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
vidi 2011.07.16. 19:37:50
Tökinger · http://napilaci.blog.hu/ 2011.07.21. 16:24:40
adamo.blind 2011.07.21. 21:45:08
