Itt szakértőzök szombat éjjel, mert dolgoznom kell, de ebben a pillanatban lekardoztak a pozitív gondolatok, úgyhogy kicsit pihentetem magam, pedig ezt a sztorit nem is akartam megírni. Elmeséltem itthon, de ha már felpattantam a blogra, miért is ne írnám le?
Minap szakítok dolgozni, felküzdöm magam az őrsön a metróra, a szokásos beteg tömeg, beteg emberekkel. Pozíciót fogok, homlokom a kapaszkodón, fülemből doomster hangyák hordják a zenét a reggeli zsibbadt agyamba (’I love the sound of doom in the morning!’), az éppen mocsáron átgázoló crowbar sereg lassan, de biztosan legyalul. Körülnéztem, előttem ülve két vasalt hajú, sapkás, szűkgatyás, húsz kilós tipikus divat hülyegyerek mutogatta egymásnak a cuccait, mikor az egyiknek éppen kiesett a cigije a táskából, beesett mellém egy anyuka a gyermekével és be is záródtak az ajtók. A gyerkőc nagy nehezen a lábamba megkapaszkodik, lenézek vigyorogva és ő is nevet. Anyuka megköszöni a semmit és akkor látom, hogy a gyerkőc egy ártatlan arcú down-kóros kislány. Mellém állnak, a kislány hátán egy micimackós hátizsákkal tisztelettudóan és tök természetes módon megfogja a kapaszkodót, senki meg sem mozdul, nem először utaznak így, fogják egymás kezét szeretetben. Ez volt az a pillanat amikor kiakadtam, hihetetlen, de pont a blogra is felcitált Echo An Eternity dübörög kegyetlenül őszintén és fájdalmasan a fülembe. Tökéletes nyugalomban lenéztem a két antigyerekre és nagyon mélyről jövő, dörmögő hangon közöltem velük, hogy van három másodpercük, hogy felálljanak. Nem vagyok egy matyó hímzés, főleg nem reggel és ilyen morcosan, úgyhogy egy szerelvénynyi szemlélődő láttára teljes döbbenetben pillanatok alatt összekapták magukat és felálltak. Mivel egy köcsög fasz vagyok, még megkértem őket, hogy udvariasan, bocsánatot kérve adják át a helyüket, majd a következő megállónál hirtelen szálljanak le és gondolkozzanak el rajta, miért ekkora parasztok és vegyenek igénybe szülői segítséget is a viselkedésbeli hiányosságuk felgöngyölítésében. Leszálltak, biztos meg is bánták, de nem az volt a lényeg, hanem a mosolygós kislány és az anyukája. ’Innocence, Beauty and innocence, Make me whole, The ray of light, Fuck this dying world! Please help save this dying world!’ Nagyon jó érzés volt segíteni, lehet, hogy nem is vagyok akkora paraszt?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
adamo.blind 2011.04.03. 12:13:47
Tökinger · http://napilaci.blog.hu/ 2011.04.04. 11:52:51
