1910. szeptember 22.

2010.09.22. 10:29

vidi

Száz éve, 1910. szeptember 22-én Budapesten született Faludy György, magyar költő, műfordító, író. Emlékezzünk meg róla, megérdemli.

 

Édesapja vegyész, a felsőfokú ipariskola tanára volt. 1928-ban az Evangélikus Főgimnáziumban tett érettségi vizsgát, ezután 1928–1930-ban a bécsi, 1930–1931-ben a berlini, 1931–1932-ben a párizsi, végül 1932–1933-ban a grazi egyetemen tanult. 1933–1934-ben katonai szolgálatot teljesített, zászlósi rangot kapott, ezt később megvonták tőle.

Első versei a harmincas évek elején jelentek meg a Dénes Béla által szerkesztett Független Szemlében és a Magyar Hírlap című napilapban. 1937-ben adta közre Villon-fordításait, pontosabban átköltéseit, ezek zajos vitát okoztak, több kritikusa kétségbe vonta azt a jogát, hogy a francia költő szabad átköltése által a saját mondanivalóját és közérzetét szólaltassa meg.

1938-ban Párizsba utazott, ahonnan a német megszállás elől Marokkóba, majd 1941-ben az Egyesült Államokba költözött. A Szabad Magyar Mozgalom titkáraként és a mozgalom Harc című lapjának szerkesztőjeként tevékenykedett. 1943 és 1945 között három éven át szolgált az amerikai hadseregben, ennek következtében a csendes-óceáni hadszíntérre is eljutott. 1945 végén leszerelt, 1946-ban hazatért Magyarországra, a Népszava szerkesztőségében helyezkedett el. 1946-ban, tíz nappal feloszlatása előtt, tagjává választotta a Kisfaludy Társaság. 1950. június 14-én koholt vádak alapján letartóztatták, három évet töltött a recski kényszermunkatáborban.

Széljegyzet papír nélkül

Dögölj meg – sziszegte az ávós,
mikor e lyukba belökött.
Két és fél lépés. Itt sétálok
fel és alá négy fal között.

Ez nem panasz. Tudtam, mi vár rám,
és futhattam volna nyugat
felé, amikor még nem zárták
le drótsövénnyel az utat,

s később is, mikor jóbarátok
vezettek volna ki. De csak
maradtam. Mért? Kíváncsiságból.
Azért is, mert már túlsokat

bolyongtam, és mert ez a város
a hazám meg a földem, és
mert tudom, hogy a versíráshoz
jó ihlető a szenvedés,

és mert kell, hogy megörökítsem
azután, hogy kiismerem
e társaságot, mely mezítlen
képét mutatja idebenn.

Panasz helyett inkább dicsekszem,
hogy ellenségnek vesznek és
hogy költőink közt éppen engem
ért e megkülönböztetés.

Itt gondolkozhatom nyugodtan.
Attól lettem szabadabb, hogy
lezártak, s hogy oda jutottam
végül, hová való vagyok.

Mint máskor. Szájas humanistát,
lecsukatott a budai
basa. Nézem a tömlöc piszkát.
– Dögölj meg – szólnak csauszai.

Ezerhatszáz? hétszáz? vagy nyolcszáz?
Szabad szám messze elszaladt?
Mi a választék? Visz az osztrák:
börtön, hóhér vagy gályapad.

Világosra Spielberg, Lipótvár,
Buda? Ehhez képest egész
jó tömlöcök voltak. S Czuczornál
jobb verset írnom nem nehéz.

Orvos-hugomat innen küldte
Szálasi a halálba. Most
Rákosi tart itt. Egy a csürhe:
a porkoláb is azonos.

Sebaj! Mert megalázni engem
ily társaságban nem lehet.
Pofozhatnak, és én fejemben
tovább csinálom versemet.

Akármi – én vagyok az úr itt.
Kínzóim sírja összedől.
Rímeim élnek. Körben húrik
szállnak. Nem félek senkitől.

Egy gondom van, mely éjjelente
a nyálkás priccsen felriaszt:
hogy nemcsak én írom e verset,
én is vagyok a kézirat.

(Az ávó pincéjében, 1950 nyarán)

1953-ban a tábor felszámolását követően szabadult, ezután műfordításaiból élt. 1953-ban feleségül vette Szegő Zsuzsa újságírót, akivel már letartóztatása előtt kapcsolatban állt. Az 1956-os forradalom idején az Írószövetségben és a megújult Népszavánál tevékenykedett, a szovjet invázió után nyugatra menekült. Párizsban, majd Londonban és angliai kisvárosokban élt.

1957 és 1961 között az emigráns Irodalmi Újság szerkesztője volt. 1963-ban felesége meghalt. 1964-ben Firenzében, 1965-ben Málta szigetén élt, végül 1967-ben a kanadai Torontóban telepedett le. 1968-ban a New York-i Columbia, 1971-ben a New Jerseyben lévő Montclair Egyetem, majd a philadelphiai egyetem tanáraként dolgozott. Még ebben az esztendőben visszatért Torontóba, ennek egyetemén a közép-európai irodalomról tartott előadásokat.

1972-ben a torontói egyetem díszdoktorává avatták. 1975-ben a quèbeci Bishop University-n tartott előadásokat. Tagja volt az Ötágú Síp című rövid életű amerikai magyar irodalmi folyóirat szerkesztőbizottságának, 1986–1989-ben a chicagói Szivárvány című folyóirat szerkesztőségének. Ezek mellett munkatársa volt az Irodalmi Újság, a Látóhatár–Új Látóhatár, a Menora című folyóiratoknak, a bécsi Magyar Híradónak, az amerikai emigráns Népszavának, a Haifai Szemlének, a Montevideóban kiadott Tárogatónak és más nyugaton megjelenő magyar lapoknak.

Rendszeresen írt könyvismertetéseket a Toronto Star című angol nyelvű újság számára. 1988-ban hazalátogatott, 1989 márciusában hazatért, Budapesten telepedett le.

1990-ben a Magyar Köztársaság Zászlórendjével, 1994-ben Kossuth-díjjal tüntették ki.

2006. szeptember elsején hunyt el.

Szonett a Múzsához

Tőled reszkettem elejétől fogva,
nem vonzott-űzött így még soha más:
a lomb lehullt s a gyermekajkon lopva

rajzolt keskeny redőt a rohadás.
Te ültettél az omló földű fokra,
amerre nem tért vissza vízfolyás,
s csupán az illó Szót kaptam marokra

bolond bálodon, örök változás.
Mezitlen táncos érted lettem sértett
gőgömben. Jöjj hát, íhletett kisértet,
zuhanjon rám öklöd, ha megtalál,

mard, verd e testet és gyötörd e szívet
hogy dallal-vérrel kössünk ősi frigyet,
uram, vezérem, istenem: Halál.

A bejegyzés trackback címe:

https://raklapfos.blog.hu/api/trackback/id/tr172314350

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása